A háttérhatalom repedései

Csak néhány rövid évet kell az időben ahhoz visszamenni, hogy emlékezzünk: mindazok, akik a világ dolgainak alakulását inkább láthatatlan kezektől, mint demokratikusan megválasztott kormányzatoktól, népképviseletektől származtatták, a hivatalos körökben legenyhébb esetben is gyenge elméjű minősítést kaptak, összefoglaló néven a senki által soha nem definiált „nemzetközi közvélemény”, csak mint konspirációs elméletek gyártóit említette őket. A világ dolgairól folyó közbeszédben hosszú évekig nekik szerepet nem osztottak. Akik mégis adtak valamit a véleményükre, azt maguk is szigorú titokként őrizték, mert érezték, hogy rájuk nézve akár egzisztenciális veszélyekkel is járhat.

A gondolatcsíra, hogy mégis lehet valamiféle titkos, de ellenőrizetlen vezérlés a világban, a 2008-as pénzügyi válság után kezdett fokozatosan szárba szökkenni. A sajtó által is felkapott definíció a jelenségre, amit Amerikában deep state-nek (a mélyben lévő állam) hívnak, egyik republikánus párti kongresszusi szakértőtől, Mike Logantől származik 2014-ből. A deep state „olyan hibrid összetételű társulat, ami kormányzati személyekből, felső pénzügyi és ipari körökből áll, és képes az Egyesült Államokat attól eltérően irányítani, mint amit a politikai folyamatok juttatnak kifejezésre”.

Elég világos beszéd. A katonai fegyelemhez (parancsok feltétel nélküli teljesítése) szokott korábbi győztes tábornok, a későbbi elnök, a republikánus Eisenhower is azon kesergett búcsúbeszédében 1961-ben, hogy a kormány mellett működő különféle bizottságok egyenesen akadályozzák a kormányzati akarat érvényesülését. Az őt követő demokrata John Kennedy már röviddel hivatalba lépése után mondta egy hivatalos felszólalásában: „Olyan rendszerben élünk, amely hatalmas emberi és anyagai erőforrásokat mozgósított egy sűrűre font, nagyon hatékony gépezetben, ami katonai, diplomáciai, hírszerzői, gazdasági, tudományos és politikai műveleteket végez.” Ezt a megnyilvánulását neki ismeretlen helyeken, ismeretlen arcok nagyon zokon vették, és amikor az ebből adódó szükségszerű nemzetállami kormányzati lépések közül a pénzkibocsátás megreformálásához is hozzáfogott, maga sem tudhatta, hogy közel a fizikai megsemmisülés.

Híres, 11 110. számú rendeletével (1963. június 4.) ugyanis rést ütött a magántulajdonú Federal Reserve pénzkibocsátási mechanizmusán, mert lehetővé tette, hogy ezüst beszolgáltatása ellenében a Treasury (gyakorlatban az Egyesült Államok pénzügyminisztériuma), tehát az állam, fizetésre alkalmas jegyeket (gyakorlatban készpénzt) dobjon a forgalomba. Nem véletlen, hogy elnémult a politikai potentátok hangja deep state-ügyekben, látván, hogy lehet úgy is járni, mint Kennedy. Reflexszszerűvé vált az ilyen kérdések kerülése, tabusítása a közbeszédben.

A létező deep state azonban ezt követően is többször megmutatta oroszlánkörmeit. Az ugyancsak fényes katonai karrier után nemzeti hősként tisztelt és elnökké megválasztott De Gaulle-nak is meg kellett tapasztalnia, hogy az akkor szinte korlátlan francia elnöki hatalomnak is vannak demokratikusnak éppen aligha nevezhető korlátai. Amikor élni szeretett volna az írott joggal, hogy a Banque de France-ban felhalmozott és indokolatlanul magas állománynak tekintett dollárhegy egy részét az érvényes nemzetközi szabályok alapján arany váltsa az amerikai jegybanknál, hamarosan találkozott az azóta is vezetőnek tartott szellemi áramlat a fokozatosan koreszmévé fajuló neoliberalizmus kevésbé barátságos formájával, amikor Daniel Cohn-Bendit (legutóbbi időkig az Európai Parlament zöldpárti képviselője) és Rudi Dutcshke és csapata lángba borította Párizst az akkori „haladó közvélemény” szimpátiájától övezve.

Több német, konzervatívnak tekintett gazdasági csúcsvezető még rosszabbul járt, mert gazdasági ügyekben eltérően gondolkodtak az akkorra már hivatalossá vált koreszmétől. Jürgen Ponto, a Dresdner Bank elnöke, Hanns Martin Schleyer, az Iparszövetség elnöke és a világnagyság Alfred Herrhausen, a Deutsche Bank elnöke is merénylet áldozata lett. Olaszországban a kereszténydemokrácia nagy öregje, Aldo Moro végezte egy gépkocsi csomagtartójában.

A múlt század ’90-es éveinek elejére már nem nagyon volt célszerű politikusnak nemzetérdekű konzervatív programmal előállni, sokkal kifizetődőbb és főként biztonságosabb volt a nemzetközi méreteket öltött deep state stratégiához idomulni, amit akkor már a globalizmus felettébb vonzó hívószavával illettek. Három évtizeden keresztül háttérhatalomról beszélni, főként azt bírálni nem volt célszerű, mert a bíráló gyorsan megkaphatta a mániákus összeesküvéselmélet-terjesztő jelzőt, politikai szerepkörről pedig álmodni sem lehetett.

A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a közbeszéd akkor változik igazán hatalmasat, amikor a társadalmakat valami irtózatos nagy megrázkódtatás éri. Garancia természetesen arra soha nincs, hogy az események menete akár ilyen esetekben is a jó irányba fordul, vagy jó kezdet után nem fordul valami torz irányba. Mindkettőből bőven rendelkezünk bőséges tapasztalatokkal az első világháborút követő két évtizedben.

Ma is sokkos állapotba került a Nyugatnak nevezett világ, a biztosnak hitt pénzügyi rendszer szinte egyik napról a másikra romokba dőlt, egzisztenciák millióit magával rántva. Ráadásul, hála éppen az összeesküvőknek és az időközben a világot ellepő kommunikációs forradalomnak, a baj okainak megértése is közelebb került az emberekhez. Ami annak idején Kennedynek az életébe került, De Gaulle pedig elbukott miatta, mára szelíd definícióvá, ugyanakkor szinte közkinccsé lényegült, nagy tömegeket foglalkoztat. Keresik és előbányásszák a deep state, a háttérhatalom rejtett hadállásait és álcázott katonáit. Vannak izgalmas felfedezések, beazonosítások nemzetközi személyiségekről, akik néha bankelnökök, ha kell, EU-főbiztosok, vagy éppen krízisországban „szakértő” miniszterelnökök. Egyre gyakrabban kiderül az is, hogy szigorúan semlegesnek hirdetett, jól dotált civil szervezeteknek sem a civilekhez, sem a semlegességhez nincs közük, annál inkább a háttérhatalomhoz. Az adó elől elrejtett milliárdos, eddig büntetlen, de összeférhetetlen üzletek kerülnek napvilágra. Itt-ott a választók is ébredeznek és változásért kiáltanak, vagy éppen okoznak még kilátástalanabb helyzetet tanácstalanságuk örvén.

Örvendetes azonban, hogy találkozunk olyan esetekkel is, amikor a politikusok a választóknak már nem megmondani szeretnék, hogy ők, azaz a választók mit is akarjanak, mi a trendi, hanem megérteni, hogy mit akarnak és aztán annak alapján készíteni programokat. A már régóta nemzetközivé vált háttérhatalom, a deep state fogalom tiltott szellemi táplálék státusból átkerült végre a naponta fogyasztható körbe, és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen fogyasztói megítélés alá esik. De még így is rengeteg a tisztázandó kérdés. A változó megítélésből már a 2017-es évben is láttunk példákat, ami reményekkel tölthet el bennünket a jövőre nézvést.