A határokat feszegetők

A Messiás megszületésének megnyugtató üzenetét várják piros arccal az emberek, mert most nagyobb szükségünk van rá, mint ebben a században bármikor. Pogány és trágár dobolást hallani, a fülünkbe lihegnek gőgös hangok. Amikor Kossuth és Széchenyi ellen fordul a veszett indulat, rajtam is erőt vesz a rossz előérzet, s kétség, hogy talán mégis ismétli magát a történelem? Most, hogy polgártársaink egy részében olyan vad gyűlöletet, dühöt, pusztító indulatot látok felbukkanni, ami kísértetiesen emlékeztet a száz évvel ezelőtti történésekre. Kis csoportról van szó – mondják az elemzők –, s mondják jogosan, de az agresszivitással a demokratikus állam eddig láthatóan nem tud mit kezdeni. „Elfoglaljuk a Kossuth teret”, „Lezárjuk a Nagykörutat, a Lánchidat.” Betörünk a Parlamentbe. Ledöntjük a karácsonyfát, dühünket padokon, épületeken, kukákon, szobrokon töltjük ki. Egyelőre. Így kezdődött 1918-ban is. A jó szándék (akkor a béke, függetlenség, a jobb élet iránti vágy) mellé rögtön tapadtak a hiénák, akiknek semmi sem volt drága, s egyetlen céljuk volt, valahogyan hatalomhoz, pénzhez, elismeréshez, hírnévhez jutni a káoszban, amit okoztak.

Eltörpülő kisebbség volt az, amely a nép nevében elfoglalta az utcákat, tört zúzott és aztán ölt is. Kiábrándító, hogy ezek között ott voltak a fizetett ügynökök, akik azért dolgoztak, hogy az összeomlás bekövetkezzen, s az országot széthordhassák, megszállhassák, kirabolják, megcsonkítsák olyan erők, amelyeknek ehhez esélyük egyébként nem lett volna. Bizony kiábrándító, hogy ezeket – mint ma is –, Nyugat-Európából támogatják, sőt irányítják. Úgy viselkedik ma Brüsszel, az Európai Unió, mint egykoron az antant. Meg akar regulázni, ránk akarja kényszeríteni a magtalan akaratát. Távlataiban a trianoninál is rettenetesebb következményekkel, holott nem ellenfelek, hanem partnerek vagyunk. Nem háborúzunk, hanem egy szövetségben vagyunk. Talán úgy képzelik legyőztek minket, vagy még inkább, hogy mi állandó legyőzöttek, alávetettek vagyunk. Hogyan is képzeljük az egyenrangúságot? Ezért az össztűz. Százszor kizsigereltek, százszor becsaptak, sokszor le is győztek, de meg nem semmisítettek. Most ez a tét. Elég nagy tét. Persze nem akarnak fizikailag megsemmisíteni, csak mint nemzetet. Mint egykoron a kommunisták: csak mint osztályt.

Szóval itt vannak az ügynökök és itt vannak a dühös emberek. Itt vannak az ostobák, a félrevezetettek. Itt vonul vörös zászlóval a „filozófus”. A szociológus „feszegetné” a határokat. Megsemmisíteni a parlamentarizmust. Belefér? Hát persze, mert másnak szavazott többséget a nép. Belefér aztán majd korlátozni a szavunkat is, mert hisz mindig többségbe kerülhetünk. Egyetlen alkalommal nem merte megkérdezni a népet ez a típus, ha hatalomra vergődött valahogyan. Egyszer sem. Feszegessük a határainkat… Megölhetnek ha más a véleményem? Most biztosan azt mondják: nem, dehogy. De akkor már ezek sehol nem leszelnek. Akkor már azok lesznek a hatalomban, akik minden kétkedés nélkül gyilkolnak. Viszolyogtató lesz látni, ahogy Tamás Gáspár Miklós vörös zászlója mögött ott lépdel Kun Béla s mellette Lukács György. „Öltem az eszméért. Ölni voltam képes!” Fedák Sári meg egy páncélkocsi tetején énekel, míg be nem reked.

A megvadult indulat is jó lesz valamire, meg a „hasznos idióták” serege is. De van itt más baj is. Hogy a belső ellentétek mellett most is ott vannak a külső ellentétek. Nem viselünk háborút – bár mintha mégis, csak nem fegyverekkel –, de sok az ellenségünk, kevés a barátunk. Azért mégis más a helyzet. Százegynéhány éve még Béccsel is állandó konfliktusban voltunk – mi is hibásak voltunk, ők is –, az országunk szépséges vidékeire szemet vetettek szomszédaink, s bele is rángattak, rángattuk magunkat egy Európát csaknem elpusztító konfliktusba. Ma a magyarság nincs egyedül, vannak barátai, s az egykor legfenyegetőbb hatalom nem ez ellenségünk. Nem hiszem, hogy a barátunk lenne, de talán nem az ellenségünk. Oroszországról beszélek, amely 1918-ban ideküldte a kommunista előőrsöt – pár száz emberről volt szó –, és a megtévesztettek, az elhülyült dühösek, az elkeseredett emberek segítségével megteremtette az „első magyar proletárdiktatúrát”. A Kossuth téri karácsonyfát ledönteni akarók esztelen dühe tombolt akkor is. Kókadozott még néhány félszeg magyar zászló is, de az önmagukból kivetkőzött trágár vandálok kezében meglopottnak tűnt és tűnik.

Mi volt az előzmény? Parlamenti obstrukció. Dulakodás, bútordobálás, kiabálás, trombitálás és lövés. Utcán vonulás. A képviselők bizonyosan csak a határokat feszegették, meg a tüntetők is, akik minden törvényt elutasítottak. Igaz? Az a magyar képviselő, aki rálőtt a Házban Tisza Istvánra, az biztos hazafi volt. „Belefért”? Belefér ma is? Mert, hogy nem sikerült eltalálni, meg aztán a terrorista Lékai János kísérlete is csődöt mondott. Nem jól magyarázták el, hogyan kell a pisztolyt kibiztosítani. De aztán csak sikerült! Parlament előtt üvöltöző lánykák: ölni akartok? Akasztani? Más fogja meghúzni a ravaszt, meggyújtani a kanócot, de ti is gyilkosok lesztek. S nehéz a bűntől szabadulni. Talán meg lehetne gyónni, de könnyebb tetézni. Így szokott ez lenni.

Megismétlődött ez a történet még egyszer, bár nem éppen úgy, s nem is azonos történelmi szituációban. A második világégés után, még súlyosabb helyzetben, a magyar nép – kapva egy esélyt –, hitet tett a parlamenti demokrácia mellett. Választásokon a jövő útját is kijelölte: demokrácia. Igen ám, de a vörös zászlós emberek, s kivált a külföldről ide küldött ügynökeik ezt nem tűrhették. Összeszedtek hát minden dühös, elégedetlen, megtévesztett embert, mindegy volt, hogy nyilas, anarchista, trockista vagy sztálinista. Megígérték nekik, hogy minden lehetnek. Törtek zúztak, öltek is, mert kezükben volt a politikai rendőrség, mögöttük meg a megszálló szovjet sereg. A büntetlenségüket garantálták. S úgy könnyű „bátornak” lenni. A parlamentet sem tűrhették. Mi az, hogy nem mi vagyunk többségben? Már hogyne lennénk többségben? Mi az, hogy a képviselők döntenek törvényekről, az ország ügyeiről. „Én tudom, mit akar az ország, én döntök!” Üzeni ezt egy elszánt riportalany ma. Világos. Rákosi, Révai, hej! Ezt a Gulagra, azt az emigrációba, amazt a börtönbe, az ellenállókat a vérpadra. Hozzuk előre a választást, de ne bízzuk a véletlenre. Kékcédula. Új törvényt, Gyurcsány! Erkölcsös dolog az, miként a fiatalok tömeges kivégzése, kedves jópofa, joviális Moldova?!

Erkölcsös csalni, törni, zúzni, ölni. A demokrácia dicsőségére. Akiről feltételezhető, hogy nem ért egyet – feszegessétek a határokat – zárjátok ki a szavazásból, aztán telepítsétek ki, internáljátok. De most a legfontosabb, hogy a karácsonyfát döntsétek le. Jelkép az. A klerikális reakciót szimbolizálja. Nem modern.

És mégsem ismétlődik a történelem. Itt az idegen pénz, idegen akarat most is. Itt vannak a Károlyi Mihályok, Kun Bélák, Rákosi Mátyások és Kádár Jánosok is. Most nőnének az égig, mint a gaz. Feszegetik a határokat. Időről időre összeverődik az agresszív banda is, amely magát modernnek képzeli. Az agresszivitás a „haladás” jegyében láthatóan nő. És mégse. Most először fog győzni a demokrácia. Erősebb lesz. Az értelmes külső erők nem lehetnek érdekeltek a káoszban, összeomlásban. Csak politikai kalandorok, spekulánsok, akiknek semmi sem drága. Csak az orrukra koppint már valaki, s ha kell fenéken is billenti a zavarkeltőket. Mi pedig bízzunk Istenben, a nemzetben és tanuljunk végre a saját kárunkon. Azt a fényűzést soha nem engedhettük meg magunknak, hogy a más kárán okuljunk. A határokat „feszegetőknek” pedig meg kell mutatni, hol is az a mezsgye, amin nem lehet következmények nélkül átlépni. Mert sokan már a túloldalon vannak, de az országot még egyszer nem taszítják káoszba. Bölcsebb az már, s maga szabja meg küzdelmes, de szép útját. Végül is nem csak a Gangesz, de a Tisza és a Duna partján is a finom remegések: az erőnk.