A határ

Nem csak barátaival, hanem mindenkivel. Aki jött. Gyakran tanított másokat helyes életre, bölcsességre, üdvösségre. Máskor enni adott a köréje gyűlt sokaságnak, ha úgy adódott, ezreknek. Ismét máskor bement a tömeg sűrűjébe, ahol „erő áradt ki belőle, és mindenkit meggyógyított” (Luk 6,19). Pénzt nem kért senkitől, nem is tartott magánál.

Némelyek – nem akárkik, hanem a nép befolyásos hangadói, okos, tanult, köztiszteletben álló módos emberek is a nyomában jártak, hallgatták szavait, lesték tetteit, és egyre jobban szorongtak tőle: hangjától, látásától, tetteitől, végül a kósza hírétől is.

Arra a következtetésre jutottak tehát, hogy meg kell ölni.
Miért?

Mert jót tett. És az ilyesmi roppant veszélyes. Nem szociálisan vagy vallásilag – az akkori emberek igen vallásosnak tudták magukat –, hanem ideológiailag. Mi az ideológia? Hamis magyarázat. Eszmének, nemes eszmének adja ki magát, úgy is néz ki, és arra szolgál, hogy okosan megokolja, mit miért teszünk. Hogy miért kell elvennünk a másét. Miért szomorítjuk meg, miért verjük, miért hazudunk neki, miért öljük meg. Az ügyesen kimódolt ideológia szinte bármit képes igazsággá, jósággá, és ha nem megy rögtön, akkor „szükségszerűséggé” varázsolni. A szükségszerűséget pedig ugyebár el kell fogadni, hiszen mi egyebet tehetünk?
Az elfogadott szükségszerűség szélesen ránk mosolyog, barátkozni kezd. Hasznosnak mutatkozik, segít vagy együtt érzőn széttárja a karját: sajnálom, de ez van, ezt kell szeretni. Úgyszólván észrevétlenül csempészi át lelkiismeretünket a jó és a gonosz határán.

Ebből később bármi lehet. Az ideológia tehát maga a bölcsek köve: arannyá varázsolja a ganét. Mindezt az észben kezdi, a szívben folytatja, s hatására a legnagyobb disznóságok hovatovább fényes erényekként tündökölnek.

A bölcsek köve-ideológia „közösségteremtő”. Egységet bűvöl, gondoljunk a nagypéntek hajnalán a főpapnál összegyűltekre! Az ártatlan Üdvözítőt demokratikus és elsöprő többség ítélte halálra, ugyanúgy, ahogy pár óra múlva a helytartó palotájánál összegyűlt nép. Nép? Vagy csőcselék? A mai világ urai semmit sem bíznak a véletlenre. Számos nagy fosztogató-cég rendszeresen tart „csapatépítő” összetartásokat, képzéseket, ahol a kiválasztottak csoportja, a jövendő „élcsapat” elsajátítja a vállalat vallását, a lelkiismeret-altatás, majd átformálás tudományát.

Azt, hogy miként kell a jót, az igazat, a szépet és a szeretetet észrevétlen átváltani hasznosra, azaz ideológiára. Ez a folyamat a nép csőcselékké változtatása.

Mert jósággal és társaival nem lehet tojást festeni.

„Szobájuk rejtekében” talán belátják olykor az irányítók, hogy ők esetleg nem elég jók és hibátlanul igazak, viszont abban biztosak, hogy hasznosak, mert ők valóban felelősséget hordoznak a nép sorsáért. Tesznek érte. Nem ostobaságokra tanítják, például arra, hogy „az igazság tesz szabaddá”, hanem a valóságra: arra, hogy széllel szemben nem lehet. Más utat-módot keresnek az előrejutásra. Reálpolitikusok. A prófétaszerűségek lehűtésére eleinte az elhallgatást, a tömegtájékoztatást, a szórakoztatóipart vagy éppen a sokat próbált fitymálást alkalmazzák: mi az igazság?

A mihasznák közt olykor akad, aki ettől sem tér észhez.

Ha nem tér észhez, és megmarad idealista álmodozónak, akkor el kell fújni a gyertyáját.

Tűrhetetlen ugyanis, hogy két példa, két értékrend legyen a társadalomban. Ezt ő sem kifogásolhatja, hisz ő maga mondta, hogy „Minden meghasonlott ország elpusztul és egyetlen meghasonlott város vagy ház sem állhat fönn” (Mt 12,25).