A harmadik út

És a „sötétben bujkáló” persze hogy a gaz ellenforradalmár, a fasiszta, a kiirtandó ellenség szinonimája lévén, a harmadikutasság is ennek felelt meg. Ez a minősítés tökéletesen mutatja és bizonyítja, mennyire rendkívüli jelentőségű, mennyire fontos – létfontosságú – mindaz, amit ez a szóösszetétel nemzetek számára jelent és jelenthet. A túloldalon lévők pontosan tudják ezt. Mindig ez idegesítette őket legjobban, mindig ezt az utat igyekeztek és igyekeznek eltorlaszolni, megsemmisíteni, tűzzel-vassal. Mindig – most is – azok a legnagyobb ellenségeik, akik szerintük a „fősodorral” szemben ezt képviselik, így vagy amúgy erre törekednének. Putyin, Orbán, Trump, Kaczynski, annak idején Haider. Satöbbi.

Hogy mi is voltaképpen a harmadik út, Németh Lászlónak a második szárszói találkozón elmondott, ma már ismertebb – de még mindig nem eléggé ismert – példabeszéde illusztrálja a legszemléletesebben. „Tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lennie. A másik szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most föláll valaki, és azt kérdi: nem lehetne Új-Guinea a pápuáké? Ez a harmadik oldal.” Csoóri Sándor, már az 1945 utáni időkre vonatkoztatva, úgy fogalmazott: ez „a hitlerizmus és a sztálinizmussal megterhelt szocializmus közül kikanyargó egérút”. Ősi problematika ez, formái és töltetei az idők folyamán kissé változtak ugyan – orosz vagy német alávetettség, bolsevik kommunizmus vagy kapitalizmus stb. –, de a lényeg maradt. A kommunizmus letűnte utáni időkre pedig alighanem a harmadik út fogalmának születése körüli idők (is) képesek megfelelő magyarázatot adni.
Kevesen tudják, hogy „a harmadik út” mint fogalom és elnevezés német embertől származik: ennek a – meggyőződésem szerint főnixmadárként föltámadó, újult erőre kapó – eszmei-társadalmi koncepciónak a szülőatyja Wilhelm Röpke. A harmadik út (Korunk társadalmi válsága)  című, magyarul 1943-ban megjelent alapművének második kiadásához nem akárki – Barankovics István írt előszót…

Röpke munkája két nagy egységből áll: a Magyarázat és számadás című rész valójában egy kritikai diagnózis elemeit sorakoztatja fel, olyan fejezetcímekkel, mint „A racionalizmus és a liberalizmus tévútjai”, „A »kolosszális« kultusza”, „ A kapitalizmus tündöklése és hanyatlása”, „Vége a kapitalizmusnak?” Az „iránykijelölő” második részben – Cselekvés – sorra veszi a lehetséges tévutakat és zsákutcákat, a szocializmus „a társadalom mint gép” elméletétől a konform és nem konform gazdaságpolitikáig, majd a reform alapkérdései között tárgyalja a harmadik út mint menetirány mibenlétét, a gazdaságpolitika „szertárától” a szükséges politikai-erkölcsi alapfeltételeken át a parasztság és a paraszti mezőgazdaság kérdésein keresztül a proletarizálódás megszüntetéséig, az ipar decentralizálásáig, a szociálpolitika új arcáig – egészen egy nemzetközi újjárendezésig…
Az utópiáknak kijáró fölényes legyintést kéretik mellőzni: Röpke, mintha csak megérezte volna a 21. század nagy összefüggéseit, így zárja rendkívüli – meggyőződésem szerint nemsokára főnixmadárként föltámadó, újult erőre kapó – eszmei-társadalmi koncepcióját: „ezt a kérdést nem külső hatalom dönti el, hanem pusztán és kizárólag a szellemi és erkölcsi érettség.” Mi meg csak egyetértően bólinthatunk Barankovics István értékelő mondatára: a beborult ég nem sötétebb, hanem világosabb lesz Röpke fáklyájától.

A harmadik út idestova egy évszázada ott kísért a magyar élet jóformán minden szegletében. Hiszen a harmadik út saját utat, magyar utat jelent, legjobbjaink Bibó Istvántól Csurka Istvánon és Bíró Zoltánon át Orbán Viktorig ugyanúgy felismerték ezt, mint a ma itt egymás sarkát taposó, véresen aktuális politikai kérdések megoldásával bajlódó, valóban felelős, tisztességes illetékesek. Ami a saját mintánkra szabott – a magunk módján, magyar módon, hangoztatták már 1956-ban is –, csakis az lehet a miénk. Az pedig valami más. Nem ez és nem amaz. A harmadik. A miénk. És vegyék tudomásul: tudjuk, merjük, tesszük.