A görög dráma folytatódik

Miután megkötötte a választási ígéreteivel – és főként azok népszavazáson is megerősített, az unió ajánlatát mereven elutasító tartalmával – szöges ellentétben álló adósságfinanszírozási megállapodást, majd pedig a parlamenti ellenzék támogatásával az adósságkönnyítés és a megszorítások elutasítása helyett a korábbinál is nagyobb lakossági terheket jelentő döntéseket fogadott el, Alekszisz Ciprasz görög miniszterelnök lemondott. Újra az urnákhoz hívja a választókat, azt remélve, hogy a választások után megerősödve léphet ismét a politika színpadára. A görög adósságdráma ilyen szövevényes fordulatait csak akkor érthetjük meg, ha a teljes folyamatot feltárjuk, kezdve az ország csatlakozásával az euróövezethez.

A belépést főleg a versenyképes tagállamok szorgalmazták, s mégis, több közülük máig távol maradt az euróövezettől (Svédország, Dánia, Egyesült Királyság). Jó okuk volt erre, hiszen őket így a pénzügyi válság kevéssé rázta meg. Velük szemben azonban a déli csoport, a görögökkel együtt, szinte egyetlen csatlakozási kritériumot sem teljesített, az e körbe tartozó országok államadóssága már a belépéskor is a kívánatosnak csaknem a duplája volt. A csatlakozás előtti, az Európát uraló nemzetközi pénzügyi elit és a görög (olasz, portugál és spanyol) politikai osztályok közötti pártállástól független cinkos együtt- játszást mi sem jellemzi jobban, mint hogy a görögöket bizonyítottan „be kellett” csalni a zónába. De a többiek esetében is eltekintettek alapvető gazdasági kritériumoktól. (A vonatkozó görög pénzügyi műveletről terjedelmes riportban számolt be a német Spiegel magazin.) Feltárták, hogy az akkori görög jegybankelnök, az Európai Központi Bank későbbi alelnöke, majd a válság kitörésekor görög „szakértői miniszterelnök”,
Lukász Papadímosz az amerikai Goldman Sachs pénzintézettel olyan valutacserés megállapodást kötött, amelynek folytán a görög költségvetés valós bevételeket könyvelhetett le, így csökkentve az államkasza deficitjét, de ezért néhány év múlva horribilis árat fizetett.

A görögöknek az üzleti és számviteli csalás milliárdokba került. Az euró bevezetésével az ország és a többi déli tagállam elvesztette az árfolyam adta manőverezési lehetőségét mint a fizetési mérleg egyensúlyba hozásának eszközét. Az erős országok boldogan szállítottak nekik, a bankok pedig boldogan adták a kezdetben olcsó hiteleket, egészen 2008-ig, amikor az Egyesült Államok döglött hitelei miatt eluralkodott a máig sem véglegesen lecsillapodott pánik. A görög hitelek ára az egekbe emelkedett, így az adósság, immár a kamatok halmozódása miatt, sebesen tovább növekedett.

A nép megelégelte a korábbi kollaboráns politikai elit által sorozatban kirótt megszorításokat, az urnákhoz vonult, megválasztotta a Szirizát és a megszorításokkal gyökeres szakítást ígérő programját. A nyugati hitelfeltételek elutasítását a Ciprasz által kezdeményezett népszavazás is nagy többséggel megerősítette. Mire gondolhatnak ilyenkor azok, akik csak a felszínt látják, görög papírokat vásárolnak és rettegnek attól, hogy visszatérnek a drachmára? Várhatnak majd a pénzükre a végtelenségig – gondolták, és tömegével szórták el fél áron a kötvényeket. Persze csak azok, akik nem tudták előre, hogy mi készül valójában, tehát a kisbefektetők, a háztartások és a nyugdíjalapok.

Ők csak a színdarabot látták, de a kulisszák mögötti titkokat nem, azokat hét lakat alatt őrizték, és nem volt szolgálatban az aktuális Snowden sem. Akik viszont tudták, hogy mi lesz a végkifejlet, azok bagóért vásárolták fel a pánikban eladott papírokat. Régi, ócska trükk ismétlődött meg immár sokadszor, amit a waterlooi csata óta ismer a világ, mégis sokszor el lehetett sütni. Az információ, a beavatottság, a bennfentesség pénzt (eurómilliárdokat) és hatalmat ér. A megszerzett politikai hatalomból pedig pénzt lehet csinálni, nem számít, hogy milyen jelszóval sikerült azt megszerezni. A hatalom birtokában beavatottságot kell szerezni, előre tudni, hogy mi történik majd, jól meg kell tervezni, hogy mit visznek színre ahhoz, hogy a dolog pénzt fialjon.

Volt most is, aki a forgatókönyvet szakszerűen megírta. Ciprasz tanácsadója – és időnként a hiteltárgyalások vezetésével is teljhatalommal megbízott szakértője – most a változatosság kedvéért nem egy a Goldman Sachs-hoz, hanem a hajdani bukott Lehman Brothershez köthető csúcsvezető volt. (Még mondja valaki, hogy a görög politikai elit nem versenyezteti a nyugati pénzügyi szolgáltatókat.) Európa boldog, a görög ügyet egy időre maga mögött tudhatja, a beavatott politikai és pénzügyi elitek zsebe telve. Jöhet az újabb választás.

Görögországban pedig megmarad a politikai megosztottság az adósság kérdésében. Arra kell vigyázni, de nagyon, hogy tartóssá váljon a középen egy, a helyzetből minden körülmények között profitáló néhány százalékos politikai alakulat, amely a mérleg nyelvét képezi, s amely ha kell, „szigorúan a kormányzás érdekében” a megszorításokat támogató parlamenti erők mellé áll, de nincs az a pénz, amiért átállna az ellenzők oldalára.

Görögországot és hazánkat néhány éve még egy lapon emlegették, és azon morfondíroztak, hogy melyik dobja be előbb a törülközőt. Mindkét országban történnie kellett volna valami fontos változásnak. Nálunk történt, a görögöknél pedig csak történhetett volna, de politikai elitjük jóvoltából ismét elpuskázták, akárcsak két évtizeden át mi is, hála a megszűnt törpe klienspártnak. Az a fő kérdés, hogy mit szól ehhez a görög nép. Mit szól ahhoz, hogy újabb, sorozatos megszorítások révén a béreket és a nyugdíjakat a mi szintünkre nyomják le. Lesz majd ott is növekedés GDP-alapon, semmi kétség, öt-hatszáz euróért keresik majd a munkást azok, akik privatizálják az országot, akik majd a kereskedelmi hajózást, a kikötőket és az idegenforgalmi létesítményeket olcsón megszerzik, esetleg azok, akik gyártóbázisokat telepítenek. Huszonöt százalékos munkanélküliség mellett van munkaerő-kínálat. Zenghet erről diadalittasan a nemzetközi sajtó. A választások után majd kiderül, kik lesznek az „álomcsapatban”, akik a diadalhoz szükséges megszorításokat véghez viszik.