Vélemény és vita
A fordulat évei
De mi nem a kishitűek népe vagyunk. Rajtunk is múlik, merre fordul a világ, fordíthatunk is rajta. A küldetés tesz egy nemzetet naggyá
Bizonyos, hogy nem csak a Föld forog, de az emberiség történetében is vannak fordulatok, amikor a világ vagy csak egy része új irányba mozdul. Megakad az organikus fejlődésben, kisiklik vagy éppen helyrezökken. Kisebb országok, népek sorsában ezeket a fordulatokat általában kívülről „megsegítik” az erősebb hatalmak, hadsereggel, oktrojált eszmékkel, gazdasági eszközökkel. De mi nem a kishitűek népe vagyunk. Rajtunk is múlik, merre fordul a világ, talán fordíthatunk is rajta. Hiszen ma is valljuk, hogy nem a lélekszám, de a történelemformáló hatás, a küldetés tesz egy nemzetet naggyá. Ezért alapítottunk államot, teremtettünk kultúrát. Ezért mentünk fejjel a falnak annyiszor a török ellen, német ellen, orosz ellen. Mert megvolt és megvan bennünk az erő a helyes úton járni. És mégis hányszor kisiklottunk, kizökkentünk! Mennyi fordulat, amely zsákutcába, csaknem pusztulásba vezetett! A hajdan volt kurucok és labancok között ma már nehéz igazságot tenni, de a mai marakodás végzetessé válhat. Úgy, ahogy Ady Endre 1914-ben felidézte a Bibliából: „Ami megmaradott vala a sáskától, megevé a cserebogár, és ami a cserebogártól megmaradott vala, megevé a hernyó, és ami a hernyótól megmaradott vala, elsüté a ragya.” S ahogy ugyanezeket a szavakat idézi Mindszenty József 1945-ben az ország német–szovjet pusztításának idején. Nem árt tudni, hogy a Biblia minden szava időszerű.
A szép új eszmékre fogékonyak voltunk mindig, és vagyunk ma is. Legyenek azok hitbéli vagy szellemi megújulások. Tiltakozások, alkotások. Nemzet és haza: az új eszmék értelme ez volt. Kereszténységnek, reformációnak, felvilágosodásnak, romantikának, forradalomnak, sőt még Ady Endre beleszületett protestálásának is! De Pázmány Péter és Mindszenty József harcának is. Rákóczi, Bercsényi, Hajnóczy, Kossuth, Bethlen István, Sulyok Dezső, az ötvenhatos srácok: nem az eszmével volt a baj, hanem a világgal, amely eltiport minden szabad kezdeményezést ezen a tájon. S ránk erőltetett szörnyű téveszméket. És persze ezeknek is akadtak, akadnak híveik minálunk. Ahogy Németh László mondja: az európai hatalmak löktek mind mélyebbre a bennszülött sorsba, amelyből az európai múzsák oly barátságosan próbáltak kiemelni. Igen. A múzsákat bilincsbe verni nem lehet: kisiklanak a vasból, legfeljebb sértődötten messze szállnak. Aztán majd visszanéznek, mert errefelé meghalljuk éneküket, s valami titokzatos, senki más által nem érthető nyelven visszhangozzuk a szépséget, szabadságot, szerelmet. Vonzódnak ehhez a nyelvhez, mert rémlik nekik, hogy az Olümposzon beszéltek így az istenek. Ezért bízunk mi szinte babonásan a múzsákban.
Vajon a fordulat éveit éljük-e mostanában? Nehéz ezt pontosan látni. A nagyvilágban Britannia népszavazásos dezertálása az Európai Unióból? Az Egyesült Államok végzetes meghasonlása egy elnökválasztás ürügyén? Az új népvándorlás? A demográfiai robbanás? Az oroszok régi szívósságukat idéző előrenyomulása? Kína dermesztő tudatossága erejének fejlesztésében? Kétezer év erkölcsi, szellemi, lelki, biológiai talpköveinek megingása? Vagy éppen az ellenreakció? Ellenhatás? Vajon mit érzünk meg a nagyvilág fordulásából? Alakítjuk, elszenvedjük, vagy nem veszünk észre belőle semmit?
A német megszállás, 1944-ben márciusi vasárnapra esett. Egy fiatalember délelőtt templomban volt, délután moziban, aztán lefeküdt. Másnap a műhelyben egész nap szerelt, majd találkára sietett. Semmit se vett észre? A sorsdöntő „kiugrási kísérlet” napján, októberi vasárnapon jegyezte fel: „Egész nap támadtak a repülők. Szüleimtől lapot kaptam.” Másnap a nyilas puccs közepette azt írta: Jenőtől és Erzsitől is kapott lapot. Utóbbinak jobban örült.
Budapest ostroma után az emberek nem a világtörténelmi fordulatról elmélkedtek, hanem azon törték a fejüket, hogyan élik túl az első találkozást az oroszokkal. Aztán valami élelmiszert szerezzenek vidékről. Üveget vagy mást az ablakra, hogy ne fagyjanak meg. Szállást, ha a házuk, lakásuk elpusztult. Két év múlva, 1947-ben megint nagyot fordult a világ, de a legtöbben azzal voltak elfoglalva, hogy megtalálják-e a helyüket benne. Melyik fizetési osztályba sorolják, megússzák-e a „B-listát”, a kitelepítést. A X. fizetési osztályban a havi bér legfeljebb 150 forint volt, de egy parlamenti képviselő akkor is ötezer forintot kapott. Márai Sándor az Ószövetség olvasásával kínlódott, a költő a „Végítélet napjairól” verselt. Vajon tudták, hogy magánéletükben is micsoda fordulat következik, mert kizökken az ország?
Az októberi viharban, 1956-ban egy katona feljegyezte naptárába: „Forradalom. Őrség a kapunál.” Majd másnap: „Konyha”. A sorsdöntő október 28-án is a konyhában hámozta a krumplit, mosogatott, felmosott. November 22-én azt írta: „Nem mentünk vissza a laktanyába”. Végül december 5-én mégis bevonult. Mi játszódhatott le benne az alatt a két hét alatt? Menni? Visszamenni?
Az átélt történelemből az 1968-as csehszlovákiai bevonulást még nem érthettem, legfeljebb szemtanúja és elszenvedője voltam. De aztán lélegzet-visszafojtva figyeltem a chilei eseményeket, a dél-vietnami összeomlást, az arab–izraeli háborút. A helsinki értekezletnek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget.
Éreztem viszont II. János Pál megválasztásában a győzelem lehetőségét. Miként a szovjetek afganisztáni bevonulásában a bukásét. Kevésbé bíztam a Szolidaritás fellépésében. Pedig micsoda fordulat volt az! Ott is voltam Lengyelországban, 1980 augusztusában. Erősen drukkoltam Ronald Reagannek, és nem is csalódtam. Gorbacsov történelmi jelentőségét 1985-ben még nem láttam. Az a tíz év 1975-től ’85-ig gyönyörű és intenzív volt. Mással voltam elfoglalva! A gimnázium, katonaság és az egyetem. Barátságok, szerelmek. Házasság. Saját otthon, majd az első gyermek. Ráadásul Gorbacsov szesztilalommal indított. Mondták is akkoriban: ebbe biztosan belebukik a szovjet birodalom!
Az ellenzéki mozgalmakban aktívan nem vettem részt, a szabad választásokig el se hittem, hogy sikerülhet megteremteni a jogállamot. Itt voltak az oroszok! Lakitelekről nem szólt senki. A Jurta Színházba jártam, ott voltam néhány nagy tüntetésen is. A köztársaság kikiáltásán. A „négyigenes” népszavazás? Hároméves volt a kislányom! Pedig az is fordulat volt! A taxisblokád alatt az első ostromgyűrűt áttörtem tizenhat éves Wartburg márkájú gépkocsimmal, de aztán győzött a túlerő. Gyalog tettem meg az utat Rákoshegyről Csillaghegyre. Lakáscsere!
Legtöbbször a hétköznapok beszűkítő bilincseiben élünk. Érezzük valahogyan a fordulatot, a „nagyvilág” zengését, de mégse rezdülünk. Szaladunk pénz, siker, boldogság után, sokszor csak a puszta fennmaradásért. Tüzelőért, gyerekért, munkáért, egy kis nyugalomért, jó szóért, szeretetért. Egy jobb osztályzatért, szebb kocsiért, magasabb beosztásért, haszonért, hatalomért, gyógyszerért. Lakásért. Mi mindenért még? Frizuráért, egy jobb helyért. Közben érzéketlenné válunk a nagyvilág sorsszerű rezdülései iránt.
Csak a napokat éljük, nem az életet. Nem halljuk meg, ha a sarokban a hegedű húrja rezonál egy hangra, egy dalra. De így lehet ez viszont is. Ha csak a nagy ívű történelemben élünk, és nincs kapcsolatunk a hétköznapokkal. Ha hiába rezdül az a húr, bátortalanul, de nincs, aki meghallja a nagyzenekar beethoveni örvénylésében. Pedig az a kis hang fontos, sőt a legfontosabb!
És egyet nem árt megjegyezni: míg mi éltünk, szerettünk, gyermeket neveltünk, dolgoztunk és elszenvedtük a történelmi sorsfordulókat, mindig volt egy önjelölt csoport az árnyékban, amely magát hatalomba viszálykodta.
A múlt században inkább idegen fegyverek által. Ma pénzzel, hírrel, hatalomba lármázással. Bennem most mindkét zengő hang bong, mint egy harangban. Beethovené is és a sarokba támasztott kis hegedűé is. Kevés ilyen pillanat van egy ember életében. Nekem ez az első. A világ fordul: visszazökken, vagy kisiklik, még nem lehet tudni. De rajtunk is múlik, hogy a gyönyörű szép élet a nagyvilág és a végtelen magánidőnk harmóniájában teljesedik-e ki.
A szép új eszmékre fogékonyak voltunk mindig, és vagyunk ma is. Legyenek azok hitbéli vagy szellemi megújulások. Tiltakozások, alkotások. Nemzet és haza: az új eszmék értelme ez volt. Kereszténységnek, reformációnak, felvilágosodásnak, romantikának, forradalomnak, sőt még Ady Endre beleszületett protestálásának is! De Pázmány Péter és Mindszenty József harcának is. Rákóczi, Bercsényi, Hajnóczy, Kossuth, Bethlen István, Sulyok Dezső, az ötvenhatos srácok: nem az eszmével volt a baj, hanem a világgal, amely eltiport minden szabad kezdeményezést ezen a tájon. S ránk erőltetett szörnyű téveszméket. És persze ezeknek is akadtak, akadnak híveik minálunk. Ahogy Németh László mondja: az európai hatalmak löktek mind mélyebbre a bennszülött sorsba, amelyből az európai múzsák oly barátságosan próbáltak kiemelni. Igen. A múzsákat bilincsbe verni nem lehet: kisiklanak a vasból, legfeljebb sértődötten messze szállnak. Aztán majd visszanéznek, mert errefelé meghalljuk éneküket, s valami titokzatos, senki más által nem érthető nyelven visszhangozzuk a szépséget, szabadságot, szerelmet. Vonzódnak ehhez a nyelvhez, mert rémlik nekik, hogy az Olümposzon beszéltek így az istenek. Ezért bízunk mi szinte babonásan a múzsákban.
Vajon a fordulat éveit éljük-e mostanában? Nehéz ezt pontosan látni. A nagyvilágban Britannia népszavazásos dezertálása az Európai Unióból? Az Egyesült Államok végzetes meghasonlása egy elnökválasztás ürügyén? Az új népvándorlás? A demográfiai robbanás? Az oroszok régi szívósságukat idéző előrenyomulása? Kína dermesztő tudatossága erejének fejlesztésében? Kétezer év erkölcsi, szellemi, lelki, biológiai talpköveinek megingása? Vagy éppen az ellenreakció? Ellenhatás? Vajon mit érzünk meg a nagyvilág fordulásából? Alakítjuk, elszenvedjük, vagy nem veszünk észre belőle semmit?
A német megszállás, 1944-ben márciusi vasárnapra esett. Egy fiatalember délelőtt templomban volt, délután moziban, aztán lefeküdt. Másnap a műhelyben egész nap szerelt, majd találkára sietett. Semmit se vett észre? A sorsdöntő „kiugrási kísérlet” napján, októberi vasárnapon jegyezte fel: „Egész nap támadtak a repülők. Szüleimtől lapot kaptam.” Másnap a nyilas puccs közepette azt írta: Jenőtől és Erzsitől is kapott lapot. Utóbbinak jobban örült.
Budapest ostroma után az emberek nem a világtörténelmi fordulatról elmélkedtek, hanem azon törték a fejüket, hogyan élik túl az első találkozást az oroszokkal. Aztán valami élelmiszert szerezzenek vidékről. Üveget vagy mást az ablakra, hogy ne fagyjanak meg. Szállást, ha a házuk, lakásuk elpusztult. Két év múlva, 1947-ben megint nagyot fordult a világ, de a legtöbben azzal voltak elfoglalva, hogy megtalálják-e a helyüket benne. Melyik fizetési osztályba sorolják, megússzák-e a „B-listát”, a kitelepítést. A X. fizetési osztályban a havi bér legfeljebb 150 forint volt, de egy parlamenti képviselő akkor is ötezer forintot kapott. Márai Sándor az Ószövetség olvasásával kínlódott, a költő a „Végítélet napjairól” verselt. Vajon tudták, hogy magánéletükben is micsoda fordulat következik, mert kizökken az ország?
Az októberi viharban, 1956-ban egy katona feljegyezte naptárába: „Forradalom. Őrség a kapunál.” Majd másnap: „Konyha”. A sorsdöntő október 28-án is a konyhában hámozta a krumplit, mosogatott, felmosott. November 22-én azt írta: „Nem mentünk vissza a laktanyába”. Végül december 5-én mégis bevonult. Mi játszódhatott le benne az alatt a két hét alatt? Menni? Visszamenni?
Az átélt történelemből az 1968-as csehszlovákiai bevonulást még nem érthettem, legfeljebb szemtanúja és elszenvedője voltam. De aztán lélegzet-visszafojtva figyeltem a chilei eseményeket, a dél-vietnami összeomlást, az arab–izraeli háborút. A helsinki értekezletnek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget.
Éreztem viszont II. János Pál megválasztásában a győzelem lehetőségét. Miként a szovjetek afganisztáni bevonulásában a bukásét. Kevésbé bíztam a Szolidaritás fellépésében. Pedig micsoda fordulat volt az! Ott is voltam Lengyelországban, 1980 augusztusában. Erősen drukkoltam Ronald Reagannek, és nem is csalódtam. Gorbacsov történelmi jelentőségét 1985-ben még nem láttam. Az a tíz év 1975-től ’85-ig gyönyörű és intenzív volt. Mással voltam elfoglalva! A gimnázium, katonaság és az egyetem. Barátságok, szerelmek. Házasság. Saját otthon, majd az első gyermek. Ráadásul Gorbacsov szesztilalommal indított. Mondták is akkoriban: ebbe biztosan belebukik a szovjet birodalom!
Az ellenzéki mozgalmakban aktívan nem vettem részt, a szabad választásokig el se hittem, hogy sikerülhet megteremteni a jogállamot. Itt voltak az oroszok! Lakitelekről nem szólt senki. A Jurta Színházba jártam, ott voltam néhány nagy tüntetésen is. A köztársaság kikiáltásán. A „négyigenes” népszavazás? Hároméves volt a kislányom! Pedig az is fordulat volt! A taxisblokád alatt az első ostromgyűrűt áttörtem tizenhat éves Wartburg márkájú gépkocsimmal, de aztán győzött a túlerő. Gyalog tettem meg az utat Rákoshegyről Csillaghegyre. Lakáscsere!
Legtöbbször a hétköznapok beszűkítő bilincseiben élünk. Érezzük valahogyan a fordulatot, a „nagyvilág” zengését, de mégse rezdülünk. Szaladunk pénz, siker, boldogság után, sokszor csak a puszta fennmaradásért. Tüzelőért, gyerekért, munkáért, egy kis nyugalomért, jó szóért, szeretetért. Egy jobb osztályzatért, szebb kocsiért, magasabb beosztásért, haszonért, hatalomért, gyógyszerért. Lakásért. Mi mindenért még? Frizuráért, egy jobb helyért. Közben érzéketlenné válunk a nagyvilág sorsszerű rezdülései iránt.
Csak a napokat éljük, nem az életet. Nem halljuk meg, ha a sarokban a hegedű húrja rezonál egy hangra, egy dalra. De így lehet ez viszont is. Ha csak a nagy ívű történelemben élünk, és nincs kapcsolatunk a hétköznapokkal. Ha hiába rezdül az a húr, bátortalanul, de nincs, aki meghallja a nagyzenekar beethoveni örvénylésében. Pedig az a kis hang fontos, sőt a legfontosabb!
És egyet nem árt megjegyezni: míg mi éltünk, szerettünk, gyermeket neveltünk, dolgoztunk és elszenvedtük a történelmi sorsfordulókat, mindig volt egy önjelölt csoport az árnyékban, amely magát hatalomba viszálykodta.
A múlt században inkább idegen fegyverek által. Ma pénzzel, hírrel, hatalomba lármázással. Bennem most mindkét zengő hang bong, mint egy harangban. Beethovené is és a sarokba támasztott kis hegedűé is. Kevés ilyen pillanat van egy ember életében. Nekem ez az első. A világ fordul: visszazökken, vagy kisiklik, még nem lehet tudni. De rajtunk is múlik, hogy a gyönyörű szép élet a nagyvilág és a végtelen magánidőnk harmóniájában teljesedik-e ki.