Nem nagyon volt semmiféle előre megtervezett program, lazán bócorogtunk a városban, ittuk a közmondásosan remek söröket, fölkerestük az évtizede látott nevezetességeket, emlékeztünk, légyen szó a gólemről a zsidó negyedben vagy Masaryk szobráról a Hradzsinban. Az volt a fura, hogy minden különösebb nagy elhatározás nélkül, automatikusan szinte legeslegelőször a hosszúkás, enyhén emelkedő Vencel térre sétáltunk el, annak is felső, a múzeum előtti részére. Akkor már tudtuk: ugyanazt keressük, ugyanoda tartunk, ahová tíz esztendővel azelőtt is. Egy örökre húszéves fiú emlékművéhez. Jan Palach portréja ott van a lábunk előtt, az aprócska márványtáblán, alig kétszáz méterre a múzeumtól, Szent Vencel szobra mellett, ott, ahol a vietnami buddhista szerzetesek áldozatát követve, 1969. január 16-án a szovjet invázió elleni tiltakozásul felgyújtotta magát, január 19-én pedig meghalt.
És alig két nappal később a következő hírt lehetett olvasni a Népszabadságban: „Bauer Sándor 17 éves budapesti ipari tanuló, aki már 1967-ben, 15 éves korában sikertelen öngyilkosságot kísérelt meg, hétfőn a Nemzeti Múzeum kertjében ruháját leöntötte benzinnel, majd meggyújtotta, ily módon öngyilkosságot kísérelt meg. Súlyos égési sebekkel szállították kórházba, állapota válságos.”
A prágai élmények jutottak eszembe ezzel a tinédzser-korombéli hírecskével együtt, amikor pár napja felbontottam azt a borítékot. Egy festmény levelezőlap-reprodukciója volt benne pár sor kíséretében: egy kedves baráti házaspár, a Csopakon élő Csizmadia Zoltán és neje küldték. Zoli bátyám festményét ugyan ismertem már, mégis érdemes idézni a kísérőszövegből: „50 éve annak, hogy Bauer Sándor 1969. január 20-án így tiltakozott a hazánkban levő idegen hadsereg jelenléte ellen. A világ figyelmét akarta ráirányítani hazánk függetlenségének hiányára. Búcsúlevelében azt írta édesanyjának: »szeretnék élni, de most szénné égett testemre van szüksége hazámnak.«” A festményen a fiú tűzhalála, testéről már leszakadozó ruha, elszenesedő kar, a háttérben alig láthatóan, a tűzfüggöny mögött a nemzeti becsületet is jelképező magyar zászló…
„Szénné égett testemre van szüksége hazámnak.” A hazának… Édes istenem! Alig tizenkét évvel azután vagyunk itt, a hazában, hogy a jelen levő idegen hadsereg ellen úgy harcoltunk, mint az ördögök, 13–15 éves srácok és lányok mesehősöket idéző módon valósággal aprították a ruszkikat, a világ legerősebb hadseregének akkora pofont adtunk, hogy az életben soha többé nem heverte ki. Tizenkét évvel ezután már egy éve a bevezetett „új gazdasági mechanizmusnak”, a hazának, úgy tűnik, újdonatúj balatonfüredi Marina meg Annabella szállóra, Szeged bárra, Illésre, Metróra, Omegára és Táncdalfesztiválra (meg hasonlókra) van szüksége, a Corvin köziekről meg már olyan halkan sem suttog senki, ahogyan sráckorunkat föltámasztva Cseh Tamás dala oly szuggesztíven megidézte. És mégis…
Mégis. Amikor 1989. március 15-e után megszületik Döbrentei Kornél egyik legnagyobb verse, az Átpingált március, kicsit már lehet kapisgálni, mi mindent is sejthetett az a tizenhat éves budapesti ipari tanuló, és képével erre érzett rá oly szuggesztíven Csizmadia Zoli bátyánk is – „felkelésünk dicsét / most Haynau utódok kezdik zengeni, / s a húsos kondért köréből nem engedi / a kiváltságban dús, exkluzív csőcselék, / népet hergel, szárazon tartva lőszerét, / s abban is biztos ám, / marad hitbizomány / ez a 301-es parcella-ország, / átfestett frázisaik körülhordozzák, / mint véres kardot, mely egy táborba várna, / inkább a tűzharc: Jan Pallah főnix-lángja – / maszlag és gumibot, / mi nékünk kijutott, / a végső kenetet trágyadombon várva, / Uramisten, mennyi csapodár kokárda.” Igen: a magyar Jan Palach (aki előtt Döbrentei később Fáklya című versével is tisztelgett) főnixlángjával tizenhárom évvel később is eljut közénk. És az Átpingált március, amely már jócskán átmutat ide, a 21. századba, azt is érezteti: a nekünk kijutott maszlag és gumibot mellett olykor a tűzhalál is kijut. Kijuthat. Hatalmas, szinte fölfoghatatlanul vértanúi áldozat ez, szinte abszurd módon elképzelhetetlen, szinte csak az égő hús bűzének drasztikumával realizálható. Ám a főnixről azt mondja minden lexikon: gyönyörű madár, amely élete végén fahéjágacskákból fészket épít, meggyújtja, és vele együtt elég, de a hamvakból ezután új, fiatal főnix születik, amely bebalzsamozza elődje maradványait, és így temeti el a nap városában. És végül is ez a fő.
És alig két nappal később a következő hírt lehetett olvasni a Népszabadságban: „Bauer Sándor 17 éves budapesti ipari tanuló, aki már 1967-ben, 15 éves korában sikertelen öngyilkosságot kísérelt meg, hétfőn a Nemzeti Múzeum kertjében ruháját leöntötte benzinnel, majd meggyújtotta, ily módon öngyilkosságot kísérelt meg. Súlyos égési sebekkel szállították kórházba, állapota válságos.”
A prágai élmények jutottak eszembe ezzel a tinédzser-korombéli hírecskével együtt, amikor pár napja felbontottam azt a borítékot. Egy festmény levelezőlap-reprodukciója volt benne pár sor kíséretében: egy kedves baráti házaspár, a Csopakon élő Csizmadia Zoltán és neje küldték. Zoli bátyám festményét ugyan ismertem már, mégis érdemes idézni a kísérőszövegből: „50 éve annak, hogy Bauer Sándor 1969. január 20-án így tiltakozott a hazánkban levő idegen hadsereg jelenléte ellen. A világ figyelmét akarta ráirányítani hazánk függetlenségének hiányára. Búcsúlevelében azt írta édesanyjának: »szeretnék élni, de most szénné égett testemre van szüksége hazámnak.«” A festményen a fiú tűzhalála, testéről már leszakadozó ruha, elszenesedő kar, a háttérben alig láthatóan, a tűzfüggöny mögött a nemzeti becsületet is jelképező magyar zászló…
„Szénné égett testemre van szüksége hazámnak.” A hazának… Édes istenem! Alig tizenkét évvel azután vagyunk itt, a hazában, hogy a jelen levő idegen hadsereg ellen úgy harcoltunk, mint az ördögök, 13–15 éves srácok és lányok mesehősöket idéző módon valósággal aprították a ruszkikat, a világ legerősebb hadseregének akkora pofont adtunk, hogy az életben soha többé nem heverte ki. Tizenkét évvel ezután már egy éve a bevezetett „új gazdasági mechanizmusnak”, a hazának, úgy tűnik, újdonatúj balatonfüredi Marina meg Annabella szállóra, Szeged bárra, Illésre, Metróra, Omegára és Táncdalfesztiválra (meg hasonlókra) van szüksége, a Corvin köziekről meg már olyan halkan sem suttog senki, ahogyan sráckorunkat föltámasztva Cseh Tamás dala oly szuggesztíven megidézte. És mégis…
Mégis. Amikor 1989. március 15-e után megszületik Döbrentei Kornél egyik legnagyobb verse, az Átpingált március, kicsit már lehet kapisgálni, mi mindent is sejthetett az a tizenhat éves budapesti ipari tanuló, és képével erre érzett rá oly szuggesztíven Csizmadia Zoli bátyánk is – „felkelésünk dicsét / most Haynau utódok kezdik zengeni, / s a húsos kondért köréből nem engedi / a kiváltságban dús, exkluzív csőcselék, / népet hergel, szárazon tartva lőszerét, / s abban is biztos ám, / marad hitbizomány / ez a 301-es parcella-ország, / átfestett frázisaik körülhordozzák, / mint véres kardot, mely egy táborba várna, / inkább a tűzharc: Jan Pallah főnix-lángja – / maszlag és gumibot, / mi nékünk kijutott, / a végső kenetet trágyadombon várva, / Uramisten, mennyi csapodár kokárda.” Igen: a magyar Jan Palach (aki előtt Döbrentei később Fáklya című versével is tisztelgett) főnixlángjával tizenhárom évvel később is eljut közénk. És az Átpingált március, amely már jócskán átmutat ide, a 21. századba, azt is érezteti: a nekünk kijutott maszlag és gumibot mellett olykor a tűzhalál is kijut. Kijuthat. Hatalmas, szinte fölfoghatatlanul vértanúi áldozat ez, szinte abszurd módon elképzelhetetlen, szinte csak az égő hús bűzének drasztikumával realizálható. Ám a főnixről azt mondja minden lexikon: gyönyörű madár, amely élete végén fahéjágacskákból fészket épít, meggyújtja, és vele együtt elég, de a hamvakból ezután új, fiatal főnix születik, amely bebalzsamozza elődje maradványait, és így temeti el a nap városában. És végül is ez a fő.