A folyó felől kell megközelíteni

Pessoa azt írja, a folyó felől kell megközelíteni a várost.

Így az utazó valahol a vámháznál lép portugál földre, és a Tejo felett örökké ott lebegő kékes-ködös párából indul el fölfelé a városba, keresztül Európa legszebb terén, a Praça do Comérción, aztán tovább, a Baixa szabályosan merőleges és párhuzamos utcákból épült városnegyedén át a Liberdade sugárút felé.

A Pessoa-heteronim, Ricardo Reis, akinek életét Saramago fejezte be a Ricardo Reis halálának évében, ha már kiötlője, Pessoa nem adott róla hírt onnantól, hogy Brazíliába vándorolt királypártisága okán, szintén így érkezik Lisszabonba, hajón, csak ő esőben lép partra hosszú emigrációja után, hogy aztán, akár Ottlik hőse, a Minden megvan hegedűse, megtalálja a régi várost és annak megannyi színét és szagát, miközben elveszíti magát.

Reis megy át a városon, és látjuk vele a kopott szállodák öreg, sötét, faborítású folyosóit, az azulejóval borított házfalakon csorgó esőcseppeket, a Maigret-i kisvendéglőket idéző pár asztalos helyeken a caldo verde fölé hajló magányosokat, aztán ott van a kilátó, ahol a két öreg az újságot olvassa, ki tudja, melyik kilátóterasz, Lisszabon tele van kilátóhelyekkel, teraszokkal, ócska, csikorgó villamosok hegyen lévő végállomásaival, tele van felvonókkal, lépcsőkkel, ki- és beszögellésekkel, helyekkel, amelyeken feltétlenül van egy vagy két pad, általában inkább kettő, amelyen egy vagy kettő férfi üldögél, és mély nyugalomban olvas.

Mert mégis, mit lehetne csinálni egy olyan országban, amely magában foglalja Európa legnyugatibb pontját, és amelynek partját az óceán mossa? Mit képzelhet magáról az ember ott, ahol önnön kicsiségét szemlélheti csak a folyó és az óceán kéznyújtásnyira lévő közelségében mint tükörben? Csoda-e, hogy Pessoa, a huszadik század alighanem legnagyobb költője – jó, legyen az „egyik” legnagyobb –, voltaképp nem tartotta fontosnak, hogy ő maga írja a verseit, hanem hol Caeiro, hol Campos, hol Reis – „Reis jobban ír, mint én, de annyira purista, amit én már túlzásnak tartok”, írja egy helyen –, hol Bernardo Soares álarcába bújt?

„Úgy tetszik, minden tőlem függetlenül történt. (...) Ha egy nap közzéteszek egy Ricardo Reis és Álvaro de Campos közt folyt esztétikai vitát, kiderül, mennyire különböznek egymástól, és én mennyire nem vagyok benne az egészben” – írja Adolfo Casais Monteirónak levélben a maga teremtette költőkről.

Egyre jobban és jobban belesodródva a végtelenül kifinomult és okos pessoai világba, az ember végül látni kezdi Portugália lelkét, az országét, ahol, úgy hiszik, a ködben egyszer csak feltűnik majd Sebestyén király, aki valójában nem esett el az Alcácer Quibir-i csatában, hanem valahol vár, hogy visszatérhessen, és elhozza magával az ötödik birodalom korát.

Fontos, hogy köd legyen azon a hajnalon, amikor megérkezik – írja Pessoa, és igen, aki látta a Tejót vagy Cascaisnál az óceánt, érti, hogy miért fontos, hogy köd legyen azon a reggelen: a köd éppúgy hozzátartozik, mint az a kimondhatatlan és leírhatatlan portugál fény, amelyről az univerzálisan zseniális Sonia Delaunay ír. „A portugál fény nem erőszakos”, foglalja össze, és igen: ez az elképesztő ragyogás, amely olyan kék és olyan ragyogó, épp az óceán feletti ködfátyol miatt válik selymessé, mielőtt a földre ér, ha meg beborul, a szürkék olyan színjátékát produkálja az ég és a víz, amely a világon sehol máshol nem látható.

Pura poesia – hirdetik a sablonnal nyomott feliratok városszerte az Alfamától a mór negyeden át a Cais do Sodréig, ott virított már tavaly is a régies betűkkel a Tejo partján a természetes folyómeder fölötti hófehér kőből húzott peremen a portugál tag, a portugál falfirka, hogy „tiszta költészet”. Egy év alatt nem mosták le.

Vajon ki írhatta ki a falra mindenhol? Milyen ország az, ahol graffiti gyanánt költészetet kiabálnak a falak, metszett, antik betűkkel?

Lisboa, meu coração é teu – szólal meg teljes természetességgel portugálul, legbelül. Egy fado egy sora, talán. Visszacseng. Hazaérni sokféleképp lehet. Például amikor megértődnek az első szavak, aztán sikerül kiolvasni egy-egy mondatot. A szív portugál segédigéi.