Czakó Gábor

Vélemény és vita

A finnugor–magyar, na és?

Történelmünk csupa elvarratlan szál. Nem csak a világháborúk rejtegetnek titkokat, vagy a 2002–2010 között zajlott balsors-restaurációs kísérlet, az EU-akták és régmúltunk is

Fehér-feketének mutatkozó kérdések tudományos vizsgálatának eredménye sem perdöntő minálunk. A leleplezettek általában vállat vonnak: na és?

Most, hogy Neparáczki Endre és munkatársai megvizsgálták a honfoglaláskori karosi temetők és a környék néhány további honfoglalójának, nyolcvankilenc személynek a genetikai állományát (2017), a Semino-féle genetikai vizsgálat óta többedszer derült ki, amit mindenkor tudtunk, vagy legalább sejtettünk: nem tartozunk a derék finnugorok ivadékai közé. Neparáczkiék a néhai magyar honfoglalók közt találtak hunt, vikinget, kaukázusit, sőt, még egy zsidót is, de finnugort egy szálat sem. Át kell írni a tankönyveket? Meg kell vizsgálni alaposan múltunk sokak által firtatott kaukázusi szálait? Újra kell osztani az akadémikusi székeket? Isten őrizz! Ilyesmi nem fog megtörténni. Akkor sem, ha Attila, az avar Tudun meg Álmos fejedelem tartana történelmi előadásokat a Lánchídnál. Mondhatnak, mutathatnak bármit, a válasz: na és?

Már régebben előkerült valamelyik tudományos könyökvédőből a jó öreg nyelvcsereötlet, miszerint ezáltal szereztünk finnugor nyelvet északon. Hogy miért volt erre szükségünk, arról nem szól a mese. Nem tudtunk beszélni? Ezért sikerült oly jól megőrizni a bronzöntés titkát a kőkori szomszédok közt?

Nos, ismerünk a történelemből nyelvcseréket, például gall meg latin egyenlő francia, amelynek során a kisebbségi érzéssel küzdő gallok átvették az előkelő és éppen hatalmon lévő latint, ezért a folyamat végén keletkezett francia nyelv latin jellegű lett, amely megőrzött számos gall szót és más nyelvi elemet. Ez az egyik oka az újlatin nyelvek erős változékonysági hajlamának.

A finnugorok is ilyenek. Az ugor nyelvek csak azért nincsenek ezren, mert az aprózódás következtében folyamatosan kihalnak. A manysiul beszélő csoportocskák most tűnnek el a szibériai vadászmezőkről. A magyarra éppen az ellenkezője igaz: minden tájbeszédünk, minden nyelvemlékünk jól érthető valamennyi Magor-ivadék számára. Juliánusztól Galeotto Marzión és Gyarmathi Sámuelen át a mai csángókutatókig, ezer tanú igazolja ezt.

A finnugorok viszont egy mukkot sem vettek át a magyarból. Ez a hivatalos álláspont, noha ennek eddig soha, semmi bizonyítéka nem került elő, de példa sem akadt ilyesmire a történelemben. Oka nyilván a hunfalvyzmus szenvedélyes magyargyűlölete, ami egyetlen saját szót sem engedélyezett nekünk. Ez az eset önmagában erős bizonyítéka a honi nyelvelmélet hamisságának.

A magyar–finnugor viszony körülbelül olyan lehetett, mint az angol–bantu: utóbbiak közül némelyek megtanulták a gyarmatosítók nyelvét, már akik be akartak illeszkedni az új hatalom gépezetébe. Közben az angolok is átvettek a helyi állat-, növény-, tájnévkészletből néhányat. A gyarmatosítottak nyelvét aránylag kevesen tanulták meg, noha például Ázsiában káprázatos, ősrégi és ma is eleven (!) kultúrák kerültek elő.

A kőkorukat élő finnugor gyűjtögetőket nem nézzük le, csak hallgatunk a tényekre, amelyekből nem erkölcsi vagy szellemi ítéletek származnak, hanem – tényállások. Jelesül az, hogy a finnugor–magyar nyelváramlási fő irány létére semmilyen tény nem utal – annál több az ellenkezőjére. Az Urál térségi szomszédoknak aligha lehettek szavaik a korabeli andronovói kultúra magyar társadalmának fémipari, kereskedelmi, mezőgazdasági, vallási, igazgatási fogalmaira, mert ilyesmik náluk nem léteztek. Viszonzásul ők sem kívánhattak a pásztorkodással, bronzgyártással és hasonlókkal járó ismeretek fejében kötöttségeket vállalni, életmódot váltani. Ezért nem közeledtek hozzánk a három évezredes szomszédság ellenére sem. Megoldották a csavaros kérdéseket azzal, hogy az előkelő és finom, netán elvont dolgokat, amiket ma menőnek nevez a köznép, például az ezüstpénzt, a várat, a titokzatos hegyet, temetőt a magyarság régi nevéről egyszerűen szabirnak keresztelték. Ezért történhetett, hogy őseink nagyjából az eredeti halász-vadász, gyűjtögető – azaz kőkori állapotukban hagyták el a finnugor őslakókat a Kr. utáni ezredforduló előtt. Nagyjából ugyanazon a kulturális szinten, amelyen találták őket a Kr. e. III. évezred vége felé. Az okok magyarázata összefügg a szétszórtan élő népesség roppant alacsony lélekszámával is. Ennek részint a zord éghajlat, az említett életmód csekély eltartóképessége, továbbá a gyakori járványok az okai, amelyek folyamatosan tizedelték a lakosságot. A járványokról sokat megtudhatunk finnugor mesékből és mondákból, például a Schmidt Éva gyűjtötte Az Alsó-világi-kereskedőként, Felső-világi-kereskedőként ismert fejedelemhős regéje című történetből. Ebben a hős leszáll az alvilágba elhalt leányáért. De üres kézzel tér vissza: leánya az alvilág, a holtvilág uralkodójának neje lett.

Érdekes, hogy az ugor hősénekek szereplői tetteiket magányosan, esetleg másod-harmadmagukkal hajtották végre valamely ellenséges falu, a hőskölteményekben rendszerint „vár” ellen. Ebben emlékeztetnek a 19. századi apacs vezér, Geronimo „hadjárataira”, amelyeket a hős indián pár tucat főből álló „hadsereg” élén vívott. Vele is megesett, hogy másod-harmadmagával küzdött. A híres ugor Aranyfejedelem énekében nehéz elválasztani a tényeket a túlzásoktól. A költeményben szerepelnek hadak és vonulások, de a győzelmet egy ember aratja.

Önállóságuk korában az ugorok sosem léptek át a vaskorba, sosem szerveztek államot, akkor sem, ha főnökeiket „fejedelemnek” hívták. Külellenség csak a novgorodi varégok, azaz vikingek általi feudális átszervezés után, meg a tatár hódítás során jelent meg térségükben.

Az igazságkeresőknek nagyokat kéne lélegezni, majd ajánlatos friss levegővel jól átöblített tüdővel-lélekkel teljesen új útra lépni. Őszinte akarattal az őszinte érdeklődők még tán szét is válogathatnák a magyar–finnugor kapcsolat búzáját az ocsújától. Akinek ez sikerülne, az játszi könnyedséggel megoldhatná a világbéke, a túlnépesedés és az időjárás fölborulásának ügyét is.