A felzárkózás tempója

Legfőbb ideje a rendszerváltás óta tartó negyedszázadnyi gazdasági sikertelenségi sorozatot visszavonhatatlanul a sikeresség irányába elmozdítani, és hazánk lemaradását – nem csak azokkal az országokkal szemben, amelyek velünk együtt csatlakoztak az unióhoz – megszüntetni, és a fejlett országok csoportjához is jól érzékelhető módon, és belátható időn belül közelíteni. Erre némi biztatásul szolgál a 2010 óta folytatott, unortodoxnak mondott gazdaságpolitika, de a jelenlegi alapokon jórészt csak azt remélhetjük, hogy a további leszakadásnak útját álltuk, de nem következik belőle a felzárkózáshoz óhatatlanul szükséges tempóváltás. A bővülés tempója növelésének fő akadálya abban jelölhető meg, hogy a gazdaság változatlanul alapjában véve a hazánkba betelepült, exportorientált külföldi cégek sikereire épül, ennek kétségtelen eredményességével, de a további gyorsulás akadályát képező összes fogyatékosságával együtt. Ettől a szektortól várjuk a munkahelyek számának bővülését, amire a kormány folyamatosan tetemes adófizetői összegeket áldoz.

Valóban a szektor exportjának alakulásától függ jórészt a fizetési mérleg és a külfölddel szembeni pénzügyi pozíciónk, de ez a szektor szinte semmivel nem járul hozzá a gyorsabb növekedés már ma is jelentékeny zálogát képező belföldi jövedelmek jelentős bővüléséhez. Ismereteim szerint az egyre bővülő stratégiai megállapodásokba sincs belekódolva a belső fogyasztást bővítő béremelések fix ígérete. Pedig a hazai elkölthető jövedelmek növekedésre gyakorolt nagyon érzékelhető pozitív hatását ha másból nem is, de az elmúlt két év tapasztalatából le lehet szűrni. A devizahiteles ügyek részbeni rendezése, a minimálbér-emelések, a közfoglalkoztatás ,valamint a személyi jövedelemadóból visszamaradt lakossági fizetések, megerősítve a családpolitikai intézkedések vásárlóerőt generáló hatásával, sorra okoztak – még a felkészült elemzőknek is – pozitív meglepetéseket a növekedési adatokkal kapcsolatban. (A ballib elemzőtábornak pedig gyötrő krónikus migrént.) Mindezekkel együtt a hazai jövedelmek még a jelenlegi alacsony GDP-szinthez mérve is siralmasnak mondhatók. A jövedelemarány alig teszi ki a negyvenöt százalékot, fejenkénti havi kétszázezer forintos fogyasztással már a legfelső (tizedik) jövedelemosztályba lehet repülni, oda, ahol a német minimálbéresek jelenleg vannak. (Ők azonban Németországban a legalsó kategóriát alkotják, mert még a nem állampolgár inaktív rezidenseknek is legalább százötvenezer forintnyi jövedelmet garantálnak.) Az út tehát, amelyen bátrabban kellene járni, adott, a dinamikus bérfejlesztéshez pedig adottak a források is.

Nagyot javult ugyanis az államkassza helyzete jórészt a fizetendő kamatok tömegének csökkenése miatt, de más okokból is, mint a megváltozott és eredményeket hozó adóztatási filozófia, amely a forgalomra helyezi a hangsúlyt a jövedelmek adóztatása helyett. Az állam viszont a megtakarításokból jórészt 2014-ig beszerezte mindazokat a tőkejavakat, amelyek a megváltozott gazdaságvezetési filozófiához tartoznak, a bankrendszerben, az energia- és más közműszolgáltatásban, s remélhetően a végére értünk a szociális, jóléti és városszépítő infrastruktúrák hellyel-közzel tobzódó fejlesztésének is. Ezek jó része később csak költséggel jár, de hasznot nem nagyon termel.

Hatékony működtetésükhöz is a jövőben bővebben költekezni tudó közönség kellene. Ennek hiányában az üzemeltetők (állami és önkormányzati) a költségekbe fognak belefulladni. Szóval mindezen tényeket számba véve tetemes összegek állnak rendelkezésre a költségvetésben a jövedelmek emelésére.

A munkajövedelmek emelésére az államnak több lehetősége is létezik. Mindenekelőtt a bérek emelése főként ott, ahol már az érintett szektor működésében tapasztalható tartós zavaroknak a bérek színvonala az okozója. Tipikusan ilyen az egészségügy, ahol az elmúlt évek tetemes technikai fejlesztései maradhatnak kihasználatlanul éppen a humánerőforrás-hiány és a minőségi romlás miatt. Az adórendszerrel pedig ügyesen terelgetni lehet a jövedelmeket olyan területekre, ahol a többlet-vásárlóerő főként belső keresletet indukál.

A minimálbér dinamikus emelése a vállalkozási szektorban is nyomja felfelé a bérszínvonalat, de figyelembe kell venni, hogy ezért valami kompenzáció is járjon. Azokon a területeken, ahol a többlet-vásárlóerő megjelenik és szükségessé válnak a fejlesztések, nem ésszerű az uniós fejlesztési források hitelként történő odaítélése, mert a kölcsönök kamatai pont azt a pénzt viszik el a cégektől, amelyet a megnövekedett munkaerő-igényeik jobb színvonalú bérezésére fordítanának. Ha más nem bizonyítja a kis cégek hiteltől való iszonyát, legyen intő példa, hogy a bankadócsökkentéskor beígért hitelezési bumból még semmi nem látható.

A kicsiknek nem kell a hitel, és a bankok sem serénykednek, hogy a hazai kis- és közepes cégek kedvében járjanak. A hitel helyett alkalmasabb a kockázatitőke-juttatás, az is visszatérül. Végül a munkahely-létesítés állami forrásait ezúttal versenysemleges módon meg kellene nyitni a hazai cégek előtt is. Nagyon fontos ennek az unortodox II.-nek elkeresztelhető gazdaságpolitikának az időzítése. Semmiképpen sem lenne szabad megvárni ezzel 2017-et, mert jövőre az uniós források felhasználásának csökkenése várható, ami növekedési apállyal, és az elmúlt években tapasztalt jövedelemdinamika megtorpanásával járhat. Ez meg a rendszerváltás után hosszú életűre sikerült általános borúlátást éleszthetné újjá. Kerüljük el a választási logika előre látható csapdáját, és már a 2016-os bérfejlesztésekkel célozzuk meg az ötszázalékos és pluszos tartós növekedési zónát, ami biztosítja a felzárkózást.