Vélemény és vita
A falu még mindig nemzeti kincs
Ez az írás nem azoknak készült, akiket a falu szó hallatán hideglelés ér, arra meg, hogy a magyar falvakat ezenfelül még nemzeti kincsnek is nevezem, esetleg ágynak is esnek
Íródnak e sorok azoknak, akik a falvainkról ugyan nem túl sokat tudnak, de az ország fellendülése érdekében hajlandók esetleges korábbi sztereotip, lekicsinylő véleményüket felülvizsgálni.
Két emberöltővel, mintegy hatvan évvel korábban Magyarország bizony még inkább falusias volt, mint városias, amit megbízható statisztikai feljegyzések igazolnak. Tizenöt év kommunizmus – benne a Rákosi falugyűlölő rémuralma és az üldözések – után, 1960-ban még mindig csak az ország népességének negyven százaléka élt városokban, ami jóval több, mint a háború előtti évek átlaga. Pedig ekkorra már túl voltunk az eszement iparosításon, állt Sztálinváros, gőzerővel működött Inota és Kazincbarcika is.
A további évek is a falvak fokozatos kiürítéséről szóltak, 1990-re a városlakók aránya felszökött hatvan százalék körüli értékre. A rendszerváltást követő tíz év hozta el a fájó felismerést, hogy az erőltetett iparosításra épülő városképzés, és az ezzel járó gazdaságpolitika nem nyert visszaigazolást az immáron nyitott világpiaci térben. A korábban oly lendületes városképzés 2000-ig egy helyben toporgott. A leépülő iparágakkal teli városokban nem volt mit keresni. Ezt követően, immár az európai uniós tagságra történő felkészülésünk jegyében, majd már tagként is újabb nekilendülés történt, és 2014-re a városlakó népesség aránya elérte a hetven százalékot.
Ahogy a múlt század ötvenes éveit követően az erőltetett iparosítás, a rendszerváltás után a multinacionális betelepülők regionális elhelyezkedése határozta meg a mozgásokat a falvakból a városokba. A korábbiaknál sokkal nagyobb területi egyenlőtlenségek jöttek létre nemcsak falvak és városok, de egyes tájegységek között is. Mára az is kiderült, hogy a multinacionális tőke fejlesztései – bár valamelyest a hazánkban előállított GDP növekedését szolgálták – koránt sem jártak a hazai jövedelmek dinamikus növekedésével, a megtermelt értékek nagyrészt a határokon kívülre kerültek, de az átalakulásból adódó szociális terhek itt maradtak.A multinacionális szektor egyébként a hazai rendelkezésre álló munkaerő nagyobb hányadának felszívására is alkalmatlan volt, hiszen a betelepült iparágak jórészt magas technikával és kisszámú, jórészt alacsony vagy közepesen képzett munkaerővel, és szinte kizárólag egyes, a betelepülők által optimális helyszínnek tűnő városokban működtek, működnek.
A falvakból a városokba történő beáramlás a 2000-es évek után további számtalan társadalmi feszültséggel járt, egyes helyeken zsúfolttá váltak a gyermekintézmények, problémássá vált a lakhatás, túlterheltté az ellátóhálózatok. A bajokat tetézte és hosszú évtizedes tapasztalat igazolja, hogy minél nagyobb a település mérete, annál inkább csökken a gyermekvállalási kedv. Míg az 1980-as ötven százalék körüli városias néparányhoz még 2,1-es termékenységi mutató társult, ami a népességszám stabilitását, enyhe emelkedését szolgálta, az 1990 és 2000 között hatvan százalékra emelkedett városlakói arányhoz már csak 1,87-es arány tartozott. A hírhedt Bokros-csomag és az ennek részeként robbanásszerű multisodás csak rontott a helyzeten és a számokon, a mélyponton csak 1,27-es volt a termékenységi mutató.
A két emberöltőnyi időszakban, semmi kétség, az ország alapvetően baloldali és balliberális irányítás alatt állt. A kommunizmus negyven évét, ugyanúgy, mint a rendszerváltás utáni két évtizedet, a külső hatalmi tényezőknek történő megfelelés vágya irányította, ráadásul az irányító garnitúra szociális összetételében sem volt lényeges változás. A lényeg a külső hatalmi tényezők és a belső irányítók közötti feltétlen összhang volt, immáron a magánosítási folyamat által nyújtott anyagi, pénzügyi összefonódások révén is. Ez a két generációra nyúló politikai szerkezet sem a rendszerváltás előtt, utána pedig főleg nem kedvezett sem a falvaknak, sem az ott élőknek.
Utóbbit mi sem mutatja jobban, mint a rendszerváltáskor, a kommunizmus alatt elkobzott vagyonok és általában a tulajdon körüli kétértelműség. A rendszerváltás után ugyan a magántulajdon jogilag is elismerést kapott, de ez nem vonatkozott a kommunizmus alatt elkobzott vagyonokra, főként nem a termőföldekre, az erdőkre és a vidéki lét alapjait képező egyéb alapvető tőkejószágokra. (Reprivatizáció helyett a károsultak papírokat kaptak, jórészt szimbolikus értékben.) Talán nem véletlen, hogy a vidéket megtartó fő gazdasági ágazat a mezőgazdaság és az arra épülő feldolgozóipar és kereskedelem zuhanórepülésbe kezdett.
Egy évtizedig a faluról a városba, a városból vissza a faluba történő áramlásnak sem volt reális alapja, újabb városképzés az uniós csatlakozás után indult. A hazai gazdasági és társadalmi szemléletben a radikális váltás 2010-ben következett be. Az új szemlélet szerint nem az a lényeg, hogy a nemzetközi tőkének miként tudunk – akár a hazai szociális szféra károsodását is vállalva – előnyös feltételeket biztosítani, hanem az, hogy a nemzetközi tőkét bevonva miként tudunk minél több előnyhöz jutni, a társadalom épségben, egészségben és növekvő jólétben történő fenntartását biztosítani.
Utóbbihoz a falvak még nagyon hiányoznak. A multinacionális tőke az ott lakókat termelőként nem, és fogyasztóként is csak ideig-óráig tartotta értékesnek, ezért az érvényes gazdaságpolitika keretében lassú pusztulásra ítéltettek. Az új szemlélet szerint viszont a falvak tele vannak olyan értékekkel, amelyek nagyon is illenek az elképzelések megvalósításához. Mindenekelőtt korunk egyik nagy kihívása, az egészséges élelmiszer-termelés jön szóba. Ezúttal azonban nem úgy, hogy a falu olcsón kitűnő nyersanyagokat termel, amelyeket mások feldolgoznak, piacra visznek és azon jól keresnek.
Nem, az új szemlélet a népesség megtartását szolgálja, főleg, ha megvalósul a termőföldtől a fogyasztóig történő gazdálkodói érdekű integráció. A falvak tele vannak még használható, kis költséggel korszerűvé alakítható lakóingatlanokkal, amelyek jól megválasztott politika esetén remekül szolgálhatnák a családpolitikát. Iparral teletűzdelt városaink némelyikében már elindult az a folyamat, hogy a városiak a környező, teljes infrastruktúrával rendelkező falvakba költöznek. Ami egyben a falvakba telepített infrastruktúrák jobb kihasználását is segíti. (A kétezer fő feletti települések a szennyvízkezelést is magába foglaló teljes infrastruktúrával rendelkeznek, érzékeny vízbázisokon még a kisebbek is.) Tovább kell ösztönözni, hogy a városiak a falusi ingatlanokat hétvégi pihenőhelyekké fejlesszék, esetleg turisztikai céllal is. (Itt érdemes számításba kell venni a külföldiek – elsősorban uniós állampolgárok – ingatlanvásárlásait is.)
Természetesen a falvak „belendítéséhez, fellendítéséhez” erőforrások is kellenek. Amint jó hatvan évig a falvakból más – kevésbé hasznos célok érdekében – erőforrás-kivonás történt, most ennek a fordítottját kell megvalósítani. Nem szabad azonban egységes sémákban gondolkodni, mert tájegységről tájegységre jelentősek az eltérések. Ha eredményt akarunk, jelentős forrásokat kell fordítani a fejlesztési lehetőségek megtalálására, a projektek kidolgozására és kivitelezésére. A falvakkal kapcsolatos tudásunk az évtizedek alatt ugyancsak megkopott. Mintaként szolgálhat erre az uniós csatlakozásunk előtti „technikai assistance” rendszer, amelynek keretében a projektek megfogalmazására és a véghezviteléhez szükséges tudás később valóban hasznosuló fejlesztési ötleteket indított el a megvalósulás útján.
Az eredményes faluprogram – egyéb előnyei mellett – jó esetben azt is eredményezi, hogy az ott jelentős számban meglévő közfoglalkoztatottak jó része visszakerül a szervezett munka világába.
Két emberöltővel, mintegy hatvan évvel korábban Magyarország bizony még inkább falusias volt, mint városias, amit megbízható statisztikai feljegyzések igazolnak. Tizenöt év kommunizmus – benne a Rákosi falugyűlölő rémuralma és az üldözések – után, 1960-ban még mindig csak az ország népességének negyven százaléka élt városokban, ami jóval több, mint a háború előtti évek átlaga. Pedig ekkorra már túl voltunk az eszement iparosításon, állt Sztálinváros, gőzerővel működött Inota és Kazincbarcika is.
A további évek is a falvak fokozatos kiürítéséről szóltak, 1990-re a városlakók aránya felszökött hatvan százalék körüli értékre. A rendszerváltást követő tíz év hozta el a fájó felismerést, hogy az erőltetett iparosításra épülő városképzés, és az ezzel járó gazdaságpolitika nem nyert visszaigazolást az immáron nyitott világpiaci térben. A korábban oly lendületes városképzés 2000-ig egy helyben toporgott. A leépülő iparágakkal teli városokban nem volt mit keresni. Ezt követően, immár az európai uniós tagságra történő felkészülésünk jegyében, majd már tagként is újabb nekilendülés történt, és 2014-re a városlakó népesség aránya elérte a hetven százalékot.
Ahogy a múlt század ötvenes éveit követően az erőltetett iparosítás, a rendszerváltás után a multinacionális betelepülők regionális elhelyezkedése határozta meg a mozgásokat a falvakból a városokba. A korábbiaknál sokkal nagyobb területi egyenlőtlenségek jöttek létre nemcsak falvak és városok, de egyes tájegységek között is. Mára az is kiderült, hogy a multinacionális tőke fejlesztései – bár valamelyest a hazánkban előállított GDP növekedését szolgálták – koránt sem jártak a hazai jövedelmek dinamikus növekedésével, a megtermelt értékek nagyrészt a határokon kívülre kerültek, de az átalakulásból adódó szociális terhek itt maradtak.A multinacionális szektor egyébként a hazai rendelkezésre álló munkaerő nagyobb hányadának felszívására is alkalmatlan volt, hiszen a betelepült iparágak jórészt magas technikával és kisszámú, jórészt alacsony vagy közepesen képzett munkaerővel, és szinte kizárólag egyes, a betelepülők által optimális helyszínnek tűnő városokban működtek, működnek.
A falvakból a városokba történő beáramlás a 2000-es évek után további számtalan társadalmi feszültséggel járt, egyes helyeken zsúfolttá váltak a gyermekintézmények, problémássá vált a lakhatás, túlterheltté az ellátóhálózatok. A bajokat tetézte és hosszú évtizedes tapasztalat igazolja, hogy minél nagyobb a település mérete, annál inkább csökken a gyermekvállalási kedv. Míg az 1980-as ötven százalék körüli városias néparányhoz még 2,1-es termékenységi mutató társult, ami a népességszám stabilitását, enyhe emelkedését szolgálta, az 1990 és 2000 között hatvan százalékra emelkedett városlakói arányhoz már csak 1,87-es arány tartozott. A hírhedt Bokros-csomag és az ennek részeként robbanásszerű multisodás csak rontott a helyzeten és a számokon, a mélyponton csak 1,27-es volt a termékenységi mutató.
A két emberöltőnyi időszakban, semmi kétség, az ország alapvetően baloldali és balliberális irányítás alatt állt. A kommunizmus negyven évét, ugyanúgy, mint a rendszerváltás utáni két évtizedet, a külső hatalmi tényezőknek történő megfelelés vágya irányította, ráadásul az irányító garnitúra szociális összetételében sem volt lényeges változás. A lényeg a külső hatalmi tényezők és a belső irányítók közötti feltétlen összhang volt, immáron a magánosítási folyamat által nyújtott anyagi, pénzügyi összefonódások révén is. Ez a két generációra nyúló politikai szerkezet sem a rendszerváltás előtt, utána pedig főleg nem kedvezett sem a falvaknak, sem az ott élőknek.
Utóbbit mi sem mutatja jobban, mint a rendszerváltáskor, a kommunizmus alatt elkobzott vagyonok és általában a tulajdon körüli kétértelműség. A rendszerváltás után ugyan a magántulajdon jogilag is elismerést kapott, de ez nem vonatkozott a kommunizmus alatt elkobzott vagyonokra, főként nem a termőföldekre, az erdőkre és a vidéki lét alapjait képező egyéb alapvető tőkejószágokra. (Reprivatizáció helyett a károsultak papírokat kaptak, jórészt szimbolikus értékben.) Talán nem véletlen, hogy a vidéket megtartó fő gazdasági ágazat a mezőgazdaság és az arra épülő feldolgozóipar és kereskedelem zuhanórepülésbe kezdett.
Egy évtizedig a faluról a városba, a városból vissza a faluba történő áramlásnak sem volt reális alapja, újabb városképzés az uniós csatlakozás után indult. A hazai gazdasági és társadalmi szemléletben a radikális váltás 2010-ben következett be. Az új szemlélet szerint nem az a lényeg, hogy a nemzetközi tőkének miként tudunk – akár a hazai szociális szféra károsodását is vállalva – előnyös feltételeket biztosítani, hanem az, hogy a nemzetközi tőkét bevonva miként tudunk minél több előnyhöz jutni, a társadalom épségben, egészségben és növekvő jólétben történő fenntartását biztosítani.
Utóbbihoz a falvak még nagyon hiányoznak. A multinacionális tőke az ott lakókat termelőként nem, és fogyasztóként is csak ideig-óráig tartotta értékesnek, ezért az érvényes gazdaságpolitika keretében lassú pusztulásra ítéltettek. Az új szemlélet szerint viszont a falvak tele vannak olyan értékekkel, amelyek nagyon is illenek az elképzelések megvalósításához. Mindenekelőtt korunk egyik nagy kihívása, az egészséges élelmiszer-termelés jön szóba. Ezúttal azonban nem úgy, hogy a falu olcsón kitűnő nyersanyagokat termel, amelyeket mások feldolgoznak, piacra visznek és azon jól keresnek.
Nem, az új szemlélet a népesség megtartását szolgálja, főleg, ha megvalósul a termőföldtől a fogyasztóig történő gazdálkodói érdekű integráció. A falvak tele vannak még használható, kis költséggel korszerűvé alakítható lakóingatlanokkal, amelyek jól megválasztott politika esetén remekül szolgálhatnák a családpolitikát. Iparral teletűzdelt városaink némelyikében már elindult az a folyamat, hogy a városiak a környező, teljes infrastruktúrával rendelkező falvakba költöznek. Ami egyben a falvakba telepített infrastruktúrák jobb kihasználását is segíti. (A kétezer fő feletti települések a szennyvízkezelést is magába foglaló teljes infrastruktúrával rendelkeznek, érzékeny vízbázisokon még a kisebbek is.) Tovább kell ösztönözni, hogy a városiak a falusi ingatlanokat hétvégi pihenőhelyekké fejlesszék, esetleg turisztikai céllal is. (Itt érdemes számításba kell venni a külföldiek – elsősorban uniós állampolgárok – ingatlanvásárlásait is.)
Természetesen a falvak „belendítéséhez, fellendítéséhez” erőforrások is kellenek. Amint jó hatvan évig a falvakból más – kevésbé hasznos célok érdekében – erőforrás-kivonás történt, most ennek a fordítottját kell megvalósítani. Nem szabad azonban egységes sémákban gondolkodni, mert tájegységről tájegységre jelentősek az eltérések. Ha eredményt akarunk, jelentős forrásokat kell fordítani a fejlesztési lehetőségek megtalálására, a projektek kidolgozására és kivitelezésére. A falvakkal kapcsolatos tudásunk az évtizedek alatt ugyancsak megkopott. Mintaként szolgálhat erre az uniós csatlakozásunk előtti „technikai assistance” rendszer, amelynek keretében a projektek megfogalmazására és a véghezviteléhez szükséges tudás később valóban hasznosuló fejlesztési ötleteket indított el a megvalósulás útján.
Az eredményes faluprogram – egyéb előnyei mellett – jó esetben azt is eredményezi, hogy az ott jelentős számban meglévő közfoglalkoztatottak jó része visszakerül a szervezett munka világába.