A dollár első igazi száz éve

Annak apropóján, hogy Németország tavaly (!) fizette vissza utolsó első világháborús hadisarcát 125 millió euró formájában, érdemes áttekinteni, hogy mi történt a világ pénzügyi irányításával az elmúlt évszázadban, amit joggal nevezhetünk a dollár magánpénzuralmi évszázadának is.

Az amerikai gyarmatok csak nagyon nehezen szakadtak el pénzforgalmi gyarmattartójuktól, a Bank of Englandtől. A polgárháború (1863-tól) idején az angol jegybanktól az sem volt idegen, hogy a háború végén két Egyesült Államok keletkezzen, ami a kényelmes pénzforgalmi pozíciót kétségtelenül jobban szolgálta volna. Sikertelen erőfeszítéseik során rendre az újvilágban a forgalomba kerülő pénz magánkibocsátása és állami kézben tartása között ingadoztak. Végül 1913-ban, az első világégés előestéjén, máig sejtelmes körülmények között a magánpénz-kibocsátás ötlete győzött, létrejött a tizenkét magánbank konzorciumából álló teljes pénzkibocsátási és megsemmisítési joggal felruházott Federal Reserve System.

Az első nagy világégés és a logikus folytatásaként kitörő második világháború és az amerikai központi bank éppen 1913-as létrejötte közti kapcsolatot csak az első világháború pénzügyi feltételeinek tanulmányozása után feltételezhetjük, noha erre konkrét dokumentált bizonyítékok a mai napig nem kerültek elő. Nevezzük ezért inkább a két háborút Amerika és főként a dollárt kibocsátó magántőke átkozottan nagy szerencséjének. Az első világégés végére drámai pénzügyi helyzet jött létre az európai hadviselő feleknél, függetlenül attól, hogy a győztesek vagy a vesztesek oldalán álltak. Induláskor a német, angol és francia GDP együtt tette ki az Egyesült Államok akkori GDP-volumenét (körülbelül ötven-ötven milliárd dollárt), a háború befejezésekor már az Egyesült Államok már jó ötven százalékkal elhúzott. Az európai felek közül Németország saját forrásokból háborúzott, míg a szövetségesek saját forrásaikat külföldi hitelekkel egészítették ki, amelyeket jórészt az Egyesült Államokban vettek fel, de Anglia is hitelezte Franciaországot és a cári birodalmat, míg Franciaország Oroszországot, Olaszországot, Szerbiát és Romániát.

A dollár tehát 1914–15-től a világ pénzügyi rendszerének mozgatórugójává vált, tőle függött a hadiszerencse. A hitelekből az oroszoknak nyújtott rész elveszett, Lenin megtagadta a visszafizetést. Ez elsősorban Franciaországot érintette érzékenyen a maga ötmilliárd dolláros veszteségével, amely ezenfelül hárommilliárd dollárral még Angliának is tartozott. Jócskán veszítettek az angolok is Oroszországban és másutt, és ők is vastagon tartoztak az Egyesült Államoknak. A háborúba Amerika hadviselőként csak az oroszok kilépése után, 1917-ben szállt be, addig csak hitelezte az angolokat és a franciákat. Európában 1918 után kezelhetetlen állampénzügyi helyzet alakult ki. Az Egyesült Államok követelte vissza a pénzét, az európaiak pedig nem tudtak fizetni. Washington tele volt a pénz fedezetét képező arannyal, és annyi pénzt bocsáthatott ki, amennyit kívánt, míg Európa egyik felén dühöngött az infláció. Anglia viszont éppen deflációba fojtotta gazdasága növekedését, hogy mentse a font piaci pozícióját és árfolyamát. Ebből a helyzetből következtek a „békeszerződésnek” nevezett diktátumok. Fizessenek a vesztes németek és szövetségeseik, hangzott a verdikt. Az akkoriban tizenkétmilliárd körüli éves GDP-vel rendelkező Németországot első bosszúból fakadt ötletként százmilliárd dollár (!) megfizetésére kötelezték volna. A végösszeg ugyan csak 33 milliárd dollárról szólt, és csupán 12,5 milliárd dollár után kellett azonnal fizetni, de a dolog mégsem működött. Németországot három generáció- ra leterhelték jóvátétellel.

Ahol nem volt esély nagy összegek behajtására, ott „békeszerződési” területrablást végeztek. Azzal tették fizetőképessé a hazánkat körülvevőket (Romániát és Szerbiát), hogy a Habsburg Monarchia bűneiért hazánkat csonkították meg, értékes jövedelemtermelő területeket juttatva nekik. A franciák is évekre megszállták a Ruhr-vidéket, és pénz híján vittek mindent, ami mozdítható volt, jóvátétel fejében. Ebben a helyzetben egyedül az Egyesült Államok és persze a dollárkibocsátó magántőke volt laposztó pozícióban. Dollármilliárdok áramlottak Németországba, beindult a német gazdaság, és ismét elindultak a jóvátételi fizetések, lassan „mozgásba jött” Anglia és Franciaország is, és az Egyesült Államok kezdte visszakapni hiteleit. Úgy tűnt, Hitlernek és mozgalmának befellegzett.

Az 1929-es tőzsdei krachot követő világméretű pénzügyi válságból azonban ismét Németországon keresztül vezetett kifelé az út. A milliárdjaikat féltő amerikai befektetőknek egyáltalán nem volt ellenszenves Adolf Hitler és az ő kurzusa. Még azért sem zúgolódtak komolyan, hogy a német diktátor leállította a jóvátételi fizetéseket, és az sem volt meglepő, hogy 1938-ban a Time magazin is az év emberének választotta.

A németek is ünnepelték, ráadásul azok a németek, akik ezúttal nem külföldi kölcsönökből, hanem saját pénzből, ötletes finanszírozási megoldásokkal indították el megrekedt gazdaságukat, és adtak lökést néhány kisebb kelet-európai gazdaságnak is. Emellett nagyban befolyásolta az amerikaiak Berlinhez való hozzáállását, hogy a németek ütemesen fizették az amerikai bankoktól felvett hiteleiket. Határozott nemtetszést váltott ki azonban Amerikában a német–orosz közeledés, majd az a perspektíva, hogy a Szovjetunió elleni háborút esetleg a németek nyerik. Az esély, hogy a német pénzügyi, finanszírozási modell egy hatalmas területen győzedelmeskedik, meghatározta a szövetségi politikát a kommunista ősellenséggel. A Bretton Woods-i megállapodás a dollárt hivatalosan is a világ vezető pénzévé tette 1944-ben úgy, hogy akkor ahhoz senki érdemben hozzá sem tudott szólni. Az angoloknak annyi előnyük volt, hogy a megállapodás szövegét előre elolvashatták, a többiek a helyszínen kapták meg.

A dollár mára teljesítette világ-pénzuralmának első évszázadát. Mostanság azonban rendszerkritikus kihívók jelentkeztek. Bretton Woods kulcsintézménye, a Nemzetközi Valutaalap egyre kevesebb sikerrel képes eltakarni az intézményben a valós pénzügyi erőktől nagyban eltérő hatalmi aránytalanságokat és azt, hogy alternatív intézményi megoldások vannak kialakulóban.

Vajon teljesíti a dollár pénzuralmának második évszázadát is? Nehéz erre ma még válaszolni.