A demokrácia hazája

Az Egyesült Államok politikai kultúrája hosszú időn keresztül például szolgált mások számára – kezdi az amerikai politikai kultúra jelenlegi helyzetét elemző cikkében Markus Feldenkirchen, a Spiegel Online újságírója, majd megállapítja, hogy a republikánus párt mostani előválasztási kampánya a dedó, a maffia és a pornóipar valamiféle keveréke.

Amerika nem volt a világ első demokráciája – folytatja a cikkíró, de hosszú ideje a világ legbüszkébb demokráciája volt. Egyetlen más ország sem beszélt olyan szenvedélyesen és magabiztosan a kormányzati rendszeréről, mint az Egyesült Államok, de ha a dolgok a jelenlegi módon folytatódnak, akkor ennek a büszkeségnek a napjai meg vannak számlálva. Az amerikai politikai kultúra modellértékű volt mások számára, amit érdemes volt utánozni. Ma azonban egy amerikai diplomata elég nevetségesnek tűnne, ha demokráciából akarna másokat leckéztetni.

Hogy néz ki a jelenlegi kampány? Ted Cruz, Donald Trump legfőbb riválisa a republikánus elnökjelöltségért folyó versengésben, megjelentette az utóbbi feleségének meztelen fotóit (a hölgy egykor fotómodell volt) a következő felirattal: „Nézzétek Amerika következő első asszonyát.” Erre Trump publikálta Cruz feleségének sokkal kevésbé vonzó fotóit. Azután egy Trumphoz közel álló újság megírta, hogy Cruz öt nővel is megcsalta a feleségét, mire Cruz patkánynak nevezte Trumpot. Az is előfordult, hogy a republikánus párt egy másik versenyzője, Marco Rubio, azt találta mondani, hogy Trumpnak kicsik a kezei, és hozzátette: „tudjátok mit mondanak az emberek azokról a férfiakról, akiknek kicsik a kezei?” És Amerikában bizony azt mondják, hogy akinek kicsi a keze, annak kicsi a férfiassága is.

A megsértett Trump egy tévéadásban magasra emelte két öklét, jelezve, hogy nincs takargatnivalója. A házastársi kicsapongások felhánytorgatásának komoly szerepe van az amerikai politikai harcokban. Volt, hogy csak megláttak egy potenciális elnökjelöltet egy hölggyel – aki nem a felesége volt – kijönni egy szállodából, s fel kellett hagynia a Fehér Házért folytatott versengéssel, hiába bizonygatta a feleség, hogy őt sohasem csalták meg.

De ha valaki már bejutott a Fehér Házba, akkor sem lehet biztonságban. Erre a legismertebb példa Bill Clinton esete Monica Lewinskyvel, amikor ország-világ előtt azt tárgyalták, hogy vajon az orális szex az olyan-e, mint az igazi, mert ha igen, akkor az elnök hamisan esküdött, amikor azt állította, hogy nem volt szexuális kapcsolta a Fehér Házban belső tevékenységet folytató hölggyel, és – a hamis eskü miatt – le kell mondania. Monica az akkor viselt – és időközben ki nem mosott – ruháján talált nyomokkal tudta igazolni az eset megtörténtét, ugyanis a genetikai vizsgálatok kimutatták, hogy azok a nyomok bizony egyértelműen az amerikai elnökhöz köthetők. Végül a hosszan elhúzódó történetbe az amerikai közvélemény belefáradt, és a republikánus párthoz tartozó fő vádlókról is kiderült, hogy a házastársi hűség tekintetében nincs mit az elnök szemére vetniük, így az ügyet hamarosan be is fejezték. Bár az elnököt nem tudták leváltani, a botránynak annyi hatása mégis volt, hogy a demokraták a soron következő választásokat elvesztették. Ilyen elképzelhetetlen Európában, ennél szemérmesebbek és megengedőbbek is vagyunk, különösen Franciaországban, ahol semmit sem ártott Mitterrand volt francia elnök emlékének, hogy utolsó útjára a felesége mellett elkísérte volt barátnője és a tőle származó lánya is, vagy, hogy a jelenleg is regnáló francia elnök éjszakánként a barátnőjéhez motorozott.

Persze semmi szükség nincs arra, hogy Amerikán európai szokásokat vagy értékeket kérjünk számon, de a Spiegel szerzőjének abban igaza van, hogy az Egyesült Államokban (igaz, persze a tenger innenső oldalán is) hosszú ideje megfigyelhető az olyan erények hanyatlása, mint az illemtudás, a becsületesség, a tolerancia és a tisztesség. A pártok már hosszú ideje olyan pénzügyi, gazdasági és szociális politikát folytatnak, ami csak a nagyvállalatok és a gazdagok érdekeit szolgálja, azokét, akik a választási kampányok finanszírozói. Emberek milliói süllyedtek kilátástalan helyzetbe. A kulturális leépülés gyakran a gazdasági hanyatlás következménye, és az illem nem az elsődleges szempont azoknak, akiknek pénzügyi gondokkal, életük kilátástalanságával kell szembenézniük. Számukra a jelenlegi politikai elit uralmának lerombolása valószínűleg csak kedvező változást hozhat, és ezt az illedelmességtől igen távol álló Trumptól remélik.
Mindez persze következménye annak, hogy a pártok választóik érdekeinek képviselete helyett milliárdos finanszírozóknak szolgáltatták ki magukat, akik cserébe meghatározzák a pártok politikáját és döntenek a vezető politikusai felől. A republikánusok esetében ilyenek a Koch fivérek, akik az idei kampányra közel egymilliárd dollár összekalapozását vállalták, és százmilliót már ki is fizettek a párt politikáját támogató csoportoknak, beleértve olyan kutatóintézeteket vagy agytrösztöket is, mint a Heritage Foundation, a Cato Institute vagy az Americans for Posperity. Igaz, van nekik miből, hiszen cégük, a Koch Industries Inc. évi száztizenötmilliárd dolláros bevételével, az Egyesült Államok második legnagyobb magánkézben lévő vállalata.

Az amerikai politikai kultúra olyan, amilyen, bár meg kell jegyezni, hogy ott a szólásszabadság még sokkal inkább megvan, mint Európában, ahol a politikailag inkorrektek könnyen elveszthetik állásukat, vagy akár bíróság elé is kerülhetnek. Trumppal nem is az a legnagyobb baj, hogy faragatlan módon kampányol, hanem hogy – egyrészt! – meglehetősen gazdag, közel ötmilliárd dolláros vagyona mellett nem szorul rá a Koch fivérek és a hasonszőrűek támogatására, és azzal együtt az általuk javasolt politikusokra sem; másrészt pedig, hogy a hagyományos konzervatív amerikai politikát képviseli, vagyis nem akar a világ csendőre lenni. Ez utóbbit különösen azok nehezményezik, akik politikai vagy gazdasági érdekeiket eddig Amerika világcsendőri szerepével igyekeztek alátámasztani.

A demokrácia elvileg a nép akaratának érvényesülését jelenti. A jelenlegi amerikai választás pont arra mutat rá, hogy a valóságban ezt az akaratot, még a demokratikusnak nevezett választások esetén is, igen nehéz érvényesíteni. Kapjon az előválasztásokon akármekkora támogatást Donald Trump, vagy a demokratáknál Bernie Sanders, valószínűleg igaza lesz Martin Sorrellnek, a világ legnagyobb (száztizenkét országban százkilencvenezer embert foglalkoztató) hirdetési cég (WPP plc) ügyvezető igazgatójának, aki az ez év elején, a davosi világgazdasági fórumon azt mondta „mindegy, hogy kit választanak a republikánusok… Hillary fog győzni”. A világelit tehát már meghozta döntését, a többi már csak a statisztéria hozzá.