Domonkos László

Vélemény és vita

A csatorna mélyén

Hol vannak már azok az idők, amikor egy-egy tévéműsoron, televí­ziós személyiségen, valamilyen, a televízióban látott jelenségen rágódott a fél ország olykor napokon át?

Igaz, még régebbiek azok az esztendők – a hatvanas évek legeleje –, amikor az alig fél évtizeddel korábbi, nemzetet meg- és felrázó Nagy Katarzis, a huszadik század legnagyobb magyar eseménye, az 1956-os forradalom és szabadságharc emléke helyett kéken villódzó fények borították be a magyar családok estéit, teljesen kiszorítva a kollektív emlékezetből a hősi, nagy küzdelem emlékét. (Jól emlékszem a későbbi, már a hetvenes évekből származó nagy értelmiségi viták egyik alapmegállapítására: Ja, ötvenhat? Könnyű volt addig eljutni, akkor még nem volt televízió…) Belphegor, Robin Hood, a Tenkes kapitánya, Takács Mari, Tamási Eszter, Vitray, műkorcsolya-közvetítések, kicsit később táncdalfesztiválok, no meg házhoz szállított futballmeccsek: egyesült erővel, viribus unitis szorították le a kollektív mélytudatba a Corvin közieket, Szabó bácsit, Falábú Jancsit meg a többieket (Cseh Tamásnak – „ők voltak…” – , az ős MDF-nek, de leginkább Ronald Reagannek meg Mihail Gorbacsovnak kellett jönnie, hogy legalább némileg más legyen, ha elég nehezen is).

Azóta minden, de minden gyökeresen megváltozott. Nemcsak több tucat csatorna fogható, de ami a csatornákon – ne kerteljünk: a csatornák mélyén – található, ahhoz képest a régi Párizs vagy bármelyik világváros csatornarendszere nem bűzös, undorító föld alatti helynek, de egyenesen luxusszállónak nevezhető. Az, amit drága jó Fekete Gyula bátyánk annak idején kultúrmocsoknak nevezett, már régóta önállósította magát: nemcsak hogy szuverén, öntörvényű módon éli hollywoodi (meg másmilyen) ihletésű, többszörösen a minimálnívó alatti világát, de legalábbis a Bogár László-féle globális háttérhatalommal bizton párhuzamba állítható univerzális hatalmi központtá nőtte ki magát. Ha akár egyetlen hétvégén vesszük a fáradságot és végigsilabizáljuk valamelyik műsorújság teljes kínálati listáját – nem könnyű: jó vaskos olvasmány, elképesztő terjedelmű –, a csatornamélyi választék oly imponáló sorozataival szembesülünk (akár mondjuk csupán az úgynevezett „nagyfilmek” esetében), hogy nincs az a tudatos, ördögi züllesztés- és hülyítésközpont, amely különbet tudna produkálni, válogatott teammunkával akár. (Az a tény, hogy itt-ott, elvétve búza is kerül a kanális mélyén az ocsútengerbe, Esőember vagy Fölszállott a páva, ne tévesszen meg senkit: ez még kivételnek is csak túlzott jóindulattal minősíthető.) Ne is említsük az ilyen-amolyan kvízműsorokat, „vetélkedőket”, „beszélgetős műsorokat” és magazinokat, a csatorna aljának is legalján fickándozó úgynevezett valóságshow-kat meg az összes többit, száz szónak is egy a vége: a televízió és a televíziózás teljes mértékben ugyanabban a cipőben jár Magyarországon, mint amiben általában a kultúra, a művelődés, a művészeti élet. Egy tisztességes, okos délvidéki magyar értelmiségi – filmrendező, grafikus, művelődésszervező, a 2011 nyarán elhunyt Szabados György egykori jó barátja – írt erről nemrég, kapott is érte eleget, még az operaház különben rokonszenves igazgatója is nekiesett, igazságtalanul, túlzásokkal, a tájékozatlanság és szükségtelen mundérbecsület-védelem alapos látszatával. Bicskei Zoltán úgy fogalmazott: egy anyagelvű civilizációban minden lentről sugárzik, a kereskedői, a kalmárszemlélet ural mindent, a minőség uralma kiveszett mindenhonnan. „Ha épségben akarunk maradni, nincs más gyógymód, mint ki a mocsárból. Mindent újrakezdeni.” A feladat megoldhatatlanul gigászinak látszik, titánok ereje is kevésnek tűnhet ennyi csatornamélyi iszap kilapátolásához. (Hát még ahhoz, ami az iszapban, a szennyben rejtőzik.)

Halovány próbálkozások azonban mintha lennének. A csatornák természetéről pedig annyit: egy igazi, nagyon nagy művész, bizonyos Andrzej Wajda Csatornájáról azt írták: a pokol egyik bugyra. Wajda mégis megcsinálta.