A centi

Igen érdekes, mondhatni, véresen mulatságos a demokráciának nevezett társasjáték. Egyik alaphazugsága, hogy bizonyos életkort elért emberek időnként összegyűlnek és döntenek mások sorsáról. Szavaznak. Valamiről, amiről fogalmuk sincs, és ami nem rájuk tartozik, mivel meggyőződésük, hogy ők a nép, és a népnek joga van. Hogy mihez, miért, mettől-meddig, mi mennyi és erre-amarra hány centi? A többségnek gőze sincs a mennyiről és a centiről. Ma az egyetemi tanárok jelentős része sem képes kiszámítani, hogy ha ennyit keres, mennyit költhet.

Amikor kiderül, hogy megint válság van, ki-ki mossa kezét: nem ő a felelős, hanem a többség. Tegyük föl például azt a kérdést, hogy bevezessék-e a bíróságokon a négy műszakot meg a vasárnapi nyitvatartást az ügyhátralék földolgozása végett. A mostantól számított ikszedik vasárnap megindul a nép hosszú, tömött sorokban az urnák felé, hogy döntsön: igen vagy nem. Természetesen a bírósági alkalmazottak is szavazhatnak, mind az ötvenezren, mert így demokratikus. Ötvenezer az ötmillió ellen.

Úgy tanultuk, hogy ez így korszerű, haladó, demokrata, éppen ezért örökös és meghaladhatatlan rendszer, akárcsak a szocializmus.

A többség dönt.

Például a csavarteszű politikusok a simaagyú plázacicákra kacsintva eldöntik, hogy a szupermarketek alkalmazottainak, tehát nem nekik, maguknak, hanem másoknak: az eladóknak, áruföltöltőknek, pénztárosoknak, takarítóknak ne legyen pihenőnap a vasárnap, ne játszhassanak a gyerekükkel, ne beszélgessenek vagy focizzanak a testvérükkel, barátjukkal, amikor az is ráér, hanem gürizzenek, hogy a plázacicák szájtátizhassanak, és ha üt az óra, rájuk szavazzanak.

Mi történne, ha fordítva esne a dolog? Ha a szupermarketben dolgozók rendeltetnének el konzumidióta- és plázacicastoppot az országos munkaszüneti napokra. Ilyenkor az említettek nem tehetnék be a lábukat a szórakozó- meg találkahelyükre? Természetesen népszavazás szülné a határozatot: én döntök a te kontódra.

Ugyanennyire roppant demokratikus, hogy például Németország hatalmas kölcsönt vesz föl afrikai és ázsiai arab országoktól, majd az Európai Parlamentet megszavaztatja arról, hogy melyik tagország mennyit vállaljon magára a tartozásból. A kölcsönt a berlini kormány igényelhette volna dollárban vagy euróban, de az ilyesmi van neki dögivel, ezért emberben vette föl. Bejelentette, hogy korlátlanul befogad bárkit, akinek nincsenek papírjai, de szírnek vallja magát. A szír persze itt nem népnév, hanem varázsige, ami egy szótag, tehát elég rövid ahhoz, hogy megzavarja a választókat. Egy sem meri bevallani, hogy gőze sincs e nyúlfarknyi szavacska tartalmáról. A bangladesi nyomor vagy az emberemlékezet óta tartó afgán háború ügye túl hosszú szavakra épül… Az urnák látogatására jogosultak többségének általában fogalma sincs a szavazásra bocsátott kérdések lényegéről, hatásáról, esetünkben a szírség mibenlétéről. Nem is érdekli.
Angela Merkel ügyködése folytán Európa kapott sok százezer szírt, mesterré képzett aszasszint, továbbá önrobbantókat, vízipipázókat, rézműveseket, pásztorokat, idegenvezetőket, diplomás vagy anélküli orvosokat, mérnököket, atomfizikusokat, katonatiszteket, törzsfőnököket, Korán-tanítókat, föl sem lehet sorolni, hogy kiket még. A választék bőséges. Németország demokratikusan kiválogatja közülük a kapszli-kapdosónak átképezhetőket és a barbijelölteket. Egyértelműen a demokratikusan kötelező liberalizmustól megszottyadt német szaporodóképesség pótlására. A többit, akiket a berlini selejtezők semmirekellőnek minősítenek, átpasszolják a liberálbéna uniós tagtárs országoknak. Természetesen azok is szavazhatnak, az eredményt pedig a kalapjuk mellé tűzhetik…