A butulás és a durvulás motorja

A Valósággal. Mert szinte születése percétől nem hallgat zenét. Márpedig a zene kapcsolat az Éggel, ezért a legmagasabb rendű emberi megnyilvánulás, amely elhangzása pillanatában valósággá válik.

A korosztály zöme zenehallgatás helyett tuc-tuccal vereti az agyát, szívét és lelkét. A lényébe bebocsátott zajt muzsikának véli, holott annak fölfogásához, megértéséhez semmiféle benső erőfeszítést nem kell tennie. Még a katatón fejingást, testrángást is elintézi a célszemélyre zúdított tuc-tuc szolgálatkész hangenergia-bandája. E valami előállítását gépek végzik, tehát eleve hiányzik belőle holmi fárasztó, agyat-lelket igénylő szellemi elem. E dallam- és ritmustalanságban természetesen nem fordul elő zeneinek nevezhető hangzás, például ütem, szinkópa, mindössze – mondjuk – egy kövér dübbenés a dobból másfél órán át. Ugyanaz a dübbenés, szakadatlan. S ha ennyi nem elég, akkor kivilágos kivirradtig. Aki beleszokik, annak egy életen át.

Ugyanaz a „mű” elkészíthető kürtszusszanásból, félbehagyott hörrenésből, bármiből. Ne feledjük, a hangzás másik eleme a hangerő, amiből sok kell, de amíg villanyáram folyik a drótban, addig beszerezhető. A zenében oly fontos idő csipkés tagoltságából sárlavina lett, föladata világtörténelmi újdonság: a fogyasztó életidejének elemésztése. A világháborúk ágyúdöreje, géppuska-kelepelése egyrészt tücsökciripelés volt a fülbe dugott tuc-tuchoz képest, másrészt a legkitartóbb szőnyegbombázás is félbeszakadt egyszer. Volt remény! Hanem akinek belenőtt a fülébe a tuc-tuc dübögése, az nem menekülhet. Nem tud, de nem is akar, mert éppen ezért dugja fülébe a folyamatos robbantás zsinórját. Lehet, hogy elhamarkodottan döntött így hajdanában, de ma már nem bírná ki nélküle. Úgy van vele, mint narkós a kokainnal. A járvány rohamosan terjed: minap egy előkelő kultúrintézményben az élő népzenét hangszórókon keresztül zúdították a közönségre, oly erővel tomboltak jobb időket megélt hegedűk meg a bőgő, hogy a dobhártyák kis híján beszakadtak, dallamok, ritmusok szétzúzódtak, összekatyvaszolódtak, mit ne mondjak, tuc-tucosodtak.

Ennyire erős a sodrás? Ma már nem is lehetne másként?

Mi történne, ha gondolatok, dallamok, uram bocsá’, ritmusok csaponganának körülöttünk, teszem azt fűzfasusogás verébcsiripeléssel! Mi történne? Az, amit egy ellenirányban nevelt lélek aligha bírna ki!

Sosem tapasztalt nyomás nehezedik a túlérett Gazdaságkor ifjúságára. Egyrészt azzal, hogy éheztetik: lelke nem kap semmi táplálékot. Annyit sem, amennyi a bolondházban jut. Ott a társak kósza szavai mélyebbek, okosabbak és értékesebbek a tuc-tucnál. Főképp pedig színesebbek, izgalmasabbak, lélektornáztatóbbak. Őszintébbek és bölcsebbek! Különösen a társak ordítása, sírása, könyörgése az ajtófélfához, hogy ne ugráljon, ha valaki megpróbál elhaladni mellette.

Idekint szinte minden lyukból ugyanaz a szél fúj, ráadásul ezt vagy azt az izét harmincötmillióan látták-hallották, amazért meg már kilencszáznyolcvanegymillióan rajonganak!

Meghalt volna a zene? Vagy bekebelezte az utcazaj, ami már az akadémiák termeiben is ott csikorog a muzsikusok munkaeszközeiben?

Ki az a vakmerő, aki korunk hangkábítózásából kimaradni merészel?

Semmi kifogás nem emelhető a világfolyamat demokratikus rohama ellen, mert a füldugót már föltalálták, továbbá a tuc-tuc a lehető legdemokratikusabb, hiszen a befogadónak, helyesebben a célszemélynek az égvilágon semmit sem kell tennie. Még a süketnek is jut valami a koráldásból. Mert a hangbombázás úgy hat, mint a napozás. Tuc-tuc „hangversenyekre” meg nem kötelező járni.

És a Valóság... Ugyan! Kit érdekel, hogy mi volt régen a Valóság, és mi ma. És hogy mi lesz holnap? Haha!