Vélemény és vita
A britek üzenete
A britek meggyőző fölénnyel, ötvenkét-negyvennyolc százalékos arányban az Európai Unióból való kilépés mellett döntöttek.
A szavazás után, hajnali négy órakor, amikor a kilépéspártiak fölénye már nyilvánvalóvá vált, Nigel Farage, a kilépéspártiak vezére, mondott egy beszédet, amit érdemes szó szerint idézni: „Merj álmodni, hogy a hajnal egy független Egyesült Királyságban dereng fel. Ha ezek a mostani előrejelzések jók, ez a győzelem a valódi emberek, a hétköznapi emberek, a tisztességes emberek győzelme lesz. Mi harcoltunk a multinacionális cégek ellen, harcoltunk a nagy kereskedelmi bankok ellen, harcoltunk a nagypolitika ellen, és harcoltunk a hazugság, a korrupció és a csalás ellen. Ma az őszinteség, a tisztesség és a nemzetben való hit, azt hiszem, nyerni fog. És ezt anélkül hajtottuk végre, hogy harcolnunk kellett volna, hogy egy golyót is kilőttünk volna. Mi ezt az emberek között végzett átkozottul nehéz munka révén értük el. És nem csak magunkért, hanem az egész Európáért tettük. Remélem, ez a győzelem véget vet ennek a sikertelen projektnek, és elvezet bennünket a szuverén nemzetállamok Európájához, amely együtt kereskedik, baráti viszonyt ápol egymással, kooperál egymással. Szabaduljunk meg a zászlótól, a himnusztól, Brüsszeltől és mindentől, ami elromlott. Legyen a mi történelmünkben június 23. a függetlenség napja.”
És most forgassuk vissza az idő kerekét a jelenleg érvényben lévő lisszaboni szerződés elődjének, az Európai Alkotmány kidolgozásának korába, vagyis az Európai Konvent tevékenységének idejére, amit az unió vezetői azért hívtak össze egy 2000-ben, Nizzában hozott döntéssel, hogy az Európai Uniónak alkotmányt dolgozzon ki, vagyis teremtse meg egy egységes európai állam jogi alapjait.
Kezdjük talán Gisela Stuarttal, aki az angol parlament munkáspárti képviselőjeként tagja volt nemcsak a konventnek, de benne volt a tizenhárom tagú elnökségben is, s aki a következőket írta The making of Europe’s Constitution című könyvében: „A kon- vent az európai politikai elit egy önmagát kiválasztó csoportjából állt, akik közül sokan a saját uniós karrierjüket tartották szem előtt, ami elsősorban az integráció előrehaladásától függött, és akik a nemzeti parlamenteket e törekvés akadályának tekintették. Az alatt a tizenhat hónap alatt, amit én a konventben töltöttem, a tagok egyszer sem tették fel a kérdést, hogy vajon a szorosabb integráció-e az, amit Európa népei akarnak, vajon ez szolgálja-e legjobban érdekeiket, vagy hogy ez lenne-e a legjobb alapja az unió további bővítésének. A vita kizárólag arra korlátozódott, hogy mely területekre lehet az unió hatáskörét tovább kiterjeszteni.”
Roman Herzog, aki Németország kancellárja volt 1994 és 1999 között, az unió centralizációs törekvéseiről 2007-ben a következőt mondta: „Az az igazság, hogy a hatalom egyre nagyobb koncentrációjának vagyunk tanúi, amely elvonja a nemzetállamok hatáskörét, és az unióhoz csoportosítja át. (…) A javasolt alkotmány nem tartalmazza azt a lehetőséget, hogy hatáskörök nemzetállami szintre visszakerülhessenek, és ezzel a centralizáció mérsékelhető legyen. (…) Az emberek többsége pozitívan viszonyul az európai integrációhoz. De ugyanakkor egyre erősödik bennük az az érzés, hogy valami elromlik, hogy átláthatatlan, összetett, bonyolult, mamutintézmények alakulnak ki, amelyek, egyre több hatáskört vonva magukhoz, elszakadnak a valóságos problémáktól és a nemzeti tradícióktól, hogy a demokratikus ellenőrző mechanizmus elhal: röviden, hogy ez nem mehet így tovább.”
Hubert Vedrine, az 1999 és 2005 közötti francia külügyminiszter is hasonló kételyeknek adott hangot, miután a franciák az alkotmányt (2005-ben) elutasították: „A nizzai egyezmény után a politikai Európa összefogott, hogy tovább szítsa a tüzet. A bizottság, a parlament, a föderalisták, az integráció francia támogatói, a média, mind-mind túlságosan »nemzetállaminak« találta a nizzai egyezményt. Azt sugallták, hogy Nizza egy katasztrófa, és sürgősen új egyezményre van szükség. Hamarosan már az »új egyezmény« nem volt elég, egy »alkotmány« kellett, és kevéssé számított, hogy az jogilag alkalmatlan volt. E téboly minden egyes szakaszában 1996-től 2005-ig sokkal ésszerűbb választási lehetőségek lehettek volna, nyugodtabb ritmusban mehettek volna a dolgok, nem mélyült volna el az elitek és a lakosság közötti szakadék, a tényleges Európa jobban konszolidálható lett volna, és megelőzhető lett volna a jelenlegi krízis.”
Az idézetek (és még számos mást lehetne felsorolni) egyértelműen mutatják, hogy minden gondolkodó elme az elejétől fogva tudta, hogy az „európai projekt” ebben a formában nem fog működni. Nem is azzal van a baj, hogy az európai elit elszakadt az átlagpolgártól, hanem azzal, hogy az európai elit is, legyen akár elvben jobb- vagy baloldali, alárendelt egy euroatlanti hatalmi struktúrának, amely uralmát szükségképpen a nemzetállamok lerombolásával tudja fenntartani. Az európai átlagpolgár, ha nem is tudja, de érzi ezt a helyzetet, azért szavaz, amikor csak lehetséges, Brüsszel ellen.
A brit kilépés persze nem old meg semmit, de jelzi, hogy a függetlenségi harc egy magasabb szintre lépett.