A bor körül

Ez a halhatatlan, gyönyörű kis párbeszéd jutott eszembe, amikor ősi magyar borfajták gyöngyöztek a karcsú poharakban, és olyan históriai magyar borvidék volt terítéken hosszú órákon keresztül, mint a nekem különösen kedves Szerémség, a magyar Atlantisz, ez az idegen tengermélybe süllyedt, varázslatos gazdagságú föld, a középkori Magyarország talán legtermékenyebb és legkulturáltabb vidéke. Amikor öt éve vagy egy héten át keresztül-kasul bejártuk, elértünk a már hétszáz esztendeje is Nagy Krisztus-dűlőnek nevezett területrészre (meredek, festői domboldal Kamonc közelében, egyenesen a Dunára „fut le”), ahol Mátyás király kedvenc borát, a szerémi bakatort szüretelték. Most is azt és most is ott szüretelik. Ugyanazt és majdnem ugyanúgy. Ez nem mese: a Kárpát-medence jelenkori nagy szent magyar őrültjeinek egyike – Maurer Oszkárnak hívják, innen jó százhúsz kilométerre északra, a Szabadka melletti Hajdújáráson lakik – a szó szoros értelmében feltámasztotta a régi Magyarország és a korabeli Európa egyik legjobb, leghíresebb, világmárkának számító fehér borát, a szerémségit. E fajtákból tartunk most itt, Százhalombattán borkóstolót, Makovecz Imre templomának árnyékában, ahonnan a Mester szelleme, biztos vagyok benne, biztató elégedettséggel figyel bennünket, és már készül is egy jólesőt koccintani velünk.

Ami a szerémségi borral történt, megismétlődött a régi ország egy másik vidékén, az Aradhoz közeli Hegyalján, ahol egy másik jelenkori szent magyar őrült – neki Balla Géza a neve, és a Szilágyságból származik – a magyarhoni vörösborok királyát, a villányival vagy az egrivel vetekedő ménesit támasztotta fel, nagyjából ugyanúgy vagy legalábbis hasonlóképpen, mint Maurer Oszkár odalenn délen. Ópálos melletti ménesi borkombinátja csodaszámba menő magyar sziget arrafelé – a Nagy Krisztus- dűlőtől Ménesig vezető úton pedig valahol ott üldögél Szindbád, és tudja, mit kell a pincér kérdésére válaszolnia.

Hamvas Béla azt írja, vannak bornépek és vannak pálinkanépek. Magyarságunk egyik tragédiája (is) az a különbség, ami köztünk és a szomszédságunkban lakó népek között ily téren is van, talán az osztrákokat kivéve (de bennük sem volt – most sem nagyon van – sok köszönet). Bornép mivoltunkban, mint Hamvas fejtegeti, aranykori hagyományokban élünk, „a borországok és a borvidékek mind idillikusak”. Csakhogy „minden bor az embert új és újabb megkülönböztetési feladatok elé állítja”. Márpedig ha ez így van, élesen meg kell különböztetnünk ősi, régi országbéli borainkat – és főleg: feltámadásukat! – a jelen és a közelmúlt csonkaországi borai­tól (is). Meg mindattól, amit ezek is, amazok is jelképeznek.

Mint ily nehéz esetekben annyiszor, most is a költészet segít. Lassan tíz esztendeje, hogy Nagyenyeden megismerkedtem a Kárpát-medencei magyar borászok doyenjével, a Fejedelemmel, az Ősapával (ahogy tetszik), a vitathatatlanul első osztályú tekintéllyel: a már akkor nyolcvanon felüli Csávossy Gyurka bácsival. Ha valaha láttak öregúr-angyalt, hát az ő volt: kevés olyan csodás sármmal, vibráló-villogó szellemmel megáldott, hatalmas tudású és még hatalmasabb szívű földi teremtménnyel lehetett találkozni, mint ő. (Hogy többen azonnali hatállyal tiszteletbeli nagyapánkká fogadtuk, az volt a legkevesebb.) Ráadásul még jó verseket is írt – aranykori hagyományoknak megfelelőeket, nem is mindig idillikusakat.

Csak jó fél napot töltöttünk vele együtt (nagyrészét borospincében, hát persze), és bár komoly, sőt komor alkalomra, a szörnyű 1849-es enyedi magyarirtó tömeggyilkosság 150. évfordulójára érkeztünk: a szó legszorosabb értelmében aranyló fénybe vonta be a baljósan szürke januárt – olyan volt, mint Shakespeare-nél York napsütése, mely tudvalevően rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át. Gyurka bácsi mondta ki a legvégső lényeget: „Szeresd a bort, mert a reménység forrása. Visszaadja hitedet önmagadban, a holnapban, a siker lehetőségében, az igazságban. (…) A bor rábeszél. Azt mondja: ,Élj!’(…) Mintha a nép, mely termeli és issza, átadna lelke titkos tartalmából valamit a hazai bornak. (…) Benne a magyar legnemesebb tulajdonságai élnek: keleti bölcsesség, nyugati műveltség. Van benne valami Ázsia nyugalmából és Európa kíváncsiságából.”

Innen érkezünk vissza a Szerémségbe és Százhalombattára, Makovecz Imre templomának közelébe is. És a régi ország a karcsú poharakban gyöngyözve újra összeáll.