A bodega körül

És bennük a váradi éjszakák. Azok különösen. Erejük és zamatuk van, mint a jó házi pálinkának, bukéjuk, mint ennek a száraz vörösbornak itt előttem – ez az éjszaka meg egyenesen olyan, mintha Salvador Dalí híres szétfolyó ideje kanyargott volna be ide a Bémer térre, elindult a Szent László tér felé, átkúszott a Sebes-Körös hídján, a városháza sarkánál befordult a Teleki utcába, és máris egy Dutka Ákos nevű egyén sietett utánunk, ilyesmiket suttogva: „Ne feledkezzünk meg a híres váradi Bodegáról, a Pollák mama titokzatos boltjáról. Ott van benn a város szí­vében, közvetlenül a színház színpadi kiskapujával szemben. (…) Három kőlépcsőn jutunk le a két szűkös kis szobába. (…) Homályosak, fülledtek, füstösek(…) a belső tágasabb szoba a varázs-sziget (…) sarkában ül egy furcsa keleti árnyék: a hangulatvarázsló, sok-sok átmulatott éjszaka nótás fejedelme, a vak Gyula. Testes, zsíros, öregedő, világtalan cigány. Szemén fekete üvegű pápaszem takarja az üres szemgödröket. Ül magába rogyva, s hihetetlen halk finomsággal pengeti-hangolja a hegedűjét. (…) Mintha Ó-Babilon óta benne lakna a muzsikás kelet minden kacagó és síró szenvedélye.(…) »Vedd fel, pajtás, a vas vesszőt, / Verd meg véle a temetőt!«”

Ezt a Dutkát most egy ismerős nyelvjárásban beszélő, égő szemű szakállas váltja föl – ez a Gyula földim, Szegeden született, még ha nem is rókusi. Azt mondja, „a Nyugat váradi matinéja előtt virrasztottunk a híres váradi bodegában, Kaffka Margitot előbb lefektettük, s mi holnaposok (…) a vak Gyula cigány ősi bánatot lehelő népdalai mellett toroztunk tovább. Ady egyszer csak eltolta a poharat (…) ekkor született egyik legmélyebb és legnagyobb szerelmes verse, a Hiába hideg a Hold”.

Bodegának a mai köznyelv már csak az „egyszerűbb kis italmérés-falatozó”, még inkább a „rosszhírű, harmadrangú lebujféle” jelentését ismeri. Pedig… Ez a Bodega most, a 2017-es ősz végi éjszakákban is itt van Nagyváradon, az egykori Teleki utcában. Alig nyolc-tíz percnyire a színház színpadi kiskapujától. Mai divatos szóval romkocsmának is nevezhető, igaz, a pultnál törzshelye van a bárszéken az örök-egy Bodegák fehér és csak enyhén fekete saját házi macskájának, a bejáratnál kőlépcsők és hámló vakolat és kapualj, a homály, a fülledtség és a füstös alapjelleg szintúgy stimmel, még ha a dohányosok egy másik, már nem is annyira szűkös szobában lehetnek. De a dutkai „kis igényű belső szobák” hangulata adott, akárcsak a Magyar Király valamikori főpincére, Pollák Gyula és felesége, a mindent tudó Pollák mama reményteljes utódainak számító, ízes bihari magyarsággal beszélő tulajdonos-házaspár. Nem hallani idegen vagy éppen kozmopolita-globalista zenét, innen is, onnan is csöndes magyar beszéd foszlányai szállanak felénk az asztalok fölött, mint könnyű, illatos szivarfüst vagy elegáns primadonnák parfőmjei. Telik-múlik az idő, szóba kerül a jelen és közelebbi s távolabbi jövő elvárható és elvárandó esélyei és tényei, baljósan és terpeszkedve, bizatósan és kételkedve. A Bodega, amit annak idején némely illumináltak állítólag a Titanichoz is hasonlítottak, mondván, ha egyszer elsüllyed, olyan mélyre kerül, mint a Titanic – áll. Hát ki tudja, ki tudja, barátaim…?

Ha körülnézünk ebben az uniós, migrációs, álszent, kényszeredett és nemzeti irtózatokat a szőnyeg alá söprő világban, meglehet, egy itteni törzstag-poéta, bizonyos Emőd úr verse a legtalálóbb: „Váradi bodegában / nem hinni kell, csak inni, / utolsó inget illik / hetykén zálogba vinni / Váradi bodegában / szállni szokás az Úrhoz, / duhaj vonó nyelével / bökni a bőgőhúrhoz. / Pokolba és fenébe / kívánni könyvet-kóttát, / kántálva, sírva szidni / szülénk szerelmes csókját. / Óbort és fiatal vért / kezünk remegve pancsol, / váradi bodegában / az Isten se parancsol.”

Hát igen. Akkor. És most. A különbség száz év. Meg a világegyetem, valószínűleg. Körülnézek: gyaníthatóan igazából és nagyjából talán mégis minden a régi, ebben a Bodegában sincs igazán új az arcot-lelket cserélni kényszerített Várad napja alatt. Amott a zenész, a vak Gyula meg valamelyik költő, a Gyula vagy a Bandi vagy a Tamás vagy az Ákos – cinkosok, kenyeres pajtások és titkos összeesküvők, vadul kurjongatnak valami szent Kelet vesztett boldogságáról, öreg nóták keverednek mindenféle új muzsikával, ők meg csak fújják, zihálják végeérhetetlenül, elszántan és dacosan, „…verd meg véle a temetőt!”, és a könnyük belecsorog a pohárba.