A bizonytalanság kora

Lehet, hogy a huszadik század második fele úgy vonul be a történelmi emlékezetbe, mint a kiegyezés utáni fél évszázad, a „boldog békeidők”, bár átélve sok küzdelemre emlékezhetünk vissza, akárcsak száz évvel korábbi eleink.

A huszonegyedik században azonban olyan kihívásokkal kell szembenéznünk, amelyek mellett a második világháború utáni korszak problémái és félelmei eltörpülhetnek. Ugyanakkor azt is látnunk kell – talán tanulságul, ha még nem késő tanulni –, hogy a jövendő problémái pont a huszadik század utolsó évtizedeiben halmozódtak fel, apránként, észrevétlenül, mígnem a sok kis mennyiségi változás minőségileg új helyzetet teremtett.

A tizenkilencedik századig az emberek többségének – egyes urbanizálódó területeket kivéve – nem volt olyan élménye, hogy a körülötte lévő népesség száma növekszik, hiszen a mindenkor ismert világ népessége egy emberöltő (harminc év) alatt legfeljebb két százalékkal növekedett. A tizenkilencedik században a növekedés felgyorsult, és a huszadik században már közel megnégyszereződött. Jelenleg évente nyolcvannégymillió fővel, egy Németországnak megfelelő lakosságszámmal nő a Föld népessége. A népesség gyakorlatilag a szegény országokban növekszik, a hozzánk közel eső Afrika és Nyugat-Ázsia népessége a következő két évtizedben – az ENSZ becslése szerint – közel egymilliárd fővel fog gyarapodni. A népességrobbanás jelentősen tovább fogja növelni a környezet terhelését, hozzájárul az ökoszisztéma felgyorsult pusztulásához, Nyugat-Európa számára pedig egy máris elkezdődött, hatalmas és folyamatos bevándorlási nyomást jelent.

A franciák és az angolok a gyarmati múltból örökölték a bevándorlókat, a németeket viszont a hatvanas évek gazdasági fellendülésének munkaerőigénye késztette arra, hogy török vendégmunkásokat alkalmazzanak. Viszont ami akkor jó ötletnek tűnt, ma már egyre inkább lidércnyomássá válik. E tekintetben – mint autentikus véleményforrást – talán érdemes Kertész Imrét idézni, aki A végső kocsma című könyvében a következőket írta: „Európa hamarosan aláhanyatlik korábbi gyerekes és öngyilkos liberalizmusa miatt. Európa produkálta Hitlert, és most Hitler után itt áll egy kontinens érvek nélkül: az ajtók szélesre tárva az iszlám előtt, senki sem mer többé fajról és vallásról beszélni.

Ugyanekkor az iszlám csak a gyűlölet nyelvét ismeri minden más fajjal és vallással szemben. Arról beszélek, hogy a muszlimok elárasztják, elfoglalják, és beszéljünk világosan, lerombolják Európát, arról beszélek, hogy Európa hogyan viszonyul mindehhez, vagyis az öngyilkos liberalizmushoz és az ostoba demokráciához… Ez mindig ugyanúgy végződik: a civilizáció eléri az érettség bizonyos fokát, amikor nemcsak hogy nem képes megvédeni önmagát, hanem megmagyarázhatatlan módon a saját ellenségeit imádja.” És ezt Kertész még 2015 előtt írta! Csak remélni tudjuk, hogy a mi kelet-közép-európai civilizációnk még nem érte el az érettségnek azt a fokát, ami már öngyilkossá tenne bennünket.

Európa képes lenne megvédeni civilizációját, az akarat hiányzik, aminek egyik forrása a Kertész által is említett bűntudat. A németek már eredendő bűnnel születnek, de míg hasonló esetben másoknál a keresztvíz megszabadít az eredendő bűntől, a németeknek egész életükben vezekelniük kell. Ezt a bűntudatot most a közép- és kelet-európaiakra is rá akarják kényszeríteni, mondván, hogy még nem néztek szembe múltjukkal, vagyis, hogy a ma született gyermek is bűnös a második világháború idején elkövetett vétkek miatt.

Ezt vissza kell utasítani, nincsenek kollektív és örökölhető bűnök, mindenki csak a saját tetteiért felel. De nemcsak bűntudatról van itt szó, az amerikaiaknak igazán nem lehet bűntudata, mégis az európaihoz hasonló szellemi áramlatok figyelhetők meg. Ez nem más, mint ahogy arra John Schindler, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség volt munkatársa rámutat, a kulturális baloldal ideológiája, vagyis a frankfurti iskola által kifejlesztett elmélet és módszer, ami megkérdőjelezi a hagyományos európai kultúrát és értékeket és – a Nyugat hagyományos pártjait és intézményeit befolyása alá vonva – védtelenné teszi Európát.

A globalizációnak egyetlen, a lényegét kiemelő definíciója van, az, amit David C. Korten könyvének címéül adott: Tőkés társaságok világuralma. Ez azt jelenti, hogy hiába vannak látszólag demokratikus választások, az uralkodó elit nem váltható le. E tőkés társaságok által kikényszerített liberalizáció és dereguláció szabad utat jelent az áruk és a tőke határokon keresztül történő mozgásának, olyan létbizonytalanságot teremtve az egyes országokban, amelynek kezelése az eszköz nélkül maradt nemzeti kormányok számára nagy nehézséget okoz. Rá kell mutatnunk azonban arra, hogy a fenti módon definiált globalizáció nem elháríthatatlan természeti jelenségként, hanem politikai döntések nyomán jött létre, és hasonlóképpen politikai döntések nyomán lehet nem kívánt hatásaitól megszabadulni.

A klímaváltozás a földtörténet állandó kísérő jelensége, a különböző geológiai korokban a Föld átlaghőmérséklete tizenkét és huszonnégy Celsius-fok között változott, s jelenlegi tizennégy fok mellett épp kifelé tartunk egy jégkorszakból.

A jelenlegi gyors felmelegedés a vele egy időben zajló népességrobbanással azonban előreláthatóan komoly problémákat okoz a következő évtizedekben. Az azonban megkérdőjelezhető, hogy a felmelegedés mennyiben tudható be emberi tevékenységnek, ezen belül a szén-dioxid kibocsátásának.

Ha a történelmet végigtekintjük, szinte minden századhoz hozzárendelhető egy-egy ország vagy térség, amely uralta az akkori világot, vagy legalábbis annak meghatározó részét. Így például a tizennegyedik században az itáliai városállamok, a tizenhatodikban Spanyolország, a tizenhetedikben Franciaország, a tizennyolc-tizenkilencedik században Anglia, a huszadik században az Egyesült Államok. A huszonegyedik század minden bizonnyal Kína felemelkedését hozza magával. A várható geopolitikai változások fokozott bizonytalanságot jelentenek, mert az eddigi tapasztalatok szerint az átrendeződés mindig nagyobb háborúk nyomán megy végbe.

Az elmondottakból elég világosan látszik, hogy a huszonegyedik században számos kihívással kell egyidejűleg szembenéznünk, és nagyon úgy tűnik, hogy a nyugat-európai vezetők egyikre sincsenek felkészülve. Nincs világos elképzelés a menekültáradat feltartóztatására, és különösen nincs a már itt lévők európai társadalomba való integrálására. A klímaváltozással kapcsolatban a nyugati vezetők téves eszmék rabjai. A szélerőművek építését erőltetik, holott, ha valaki számol, ki fog derülni, hogy a megoldást az atomerőművek jelentik, amelyeket éppen le akarnak állítani. A szén-dioxiddal való hadakozás helyett valószínűleg sokkal helyesebb lenne növénynemesítéssel, öntözéses gazdálkodással felkészülni a változásokra. E tekintetben esetleg nem ártana újragondolni az uniónak a genetikailag módosított növényekkel kapcsolatos politikáját, mert nem szabad elfelejtenünk, hogy a növénynemesítés eddig is genetikai módosítással történt, amit például neutronbesugárzással értek el.

Közép-Európa és ebben a V4 országok még mentesek azoktól a bénító ideológiáktól, amelyek a Nyugatot meggátolják érdekei felismerésében. Ez is indokolja fokozott összefogásukat, amelyhez kutatóintézetek és médiatámogatás segítségével megfelelő szellemi hátteret kell biztosítani, hogy olyan ideológiákat tudjunk kidolgozni, amelyek szembeállíthatók a frankfurti iskola szellemiségével, és megvédik Európa történelmi örökségét és azon belül a nemzetállamokat.