Vélemény és vita
A Várban felejtett jaguár
Ha mindig a fantáziátlan, kicsinyes félemberek akarata érvényesült volna, egyetlen híd sem ívelne át a Duna felett
Ha mindig a fantáziátlan, kicsinyes félemberek akarata érvényesült volna, egyetlen híd sem ívelne át a Duna felett, s talán még mindig komppal járnánk át Budáról Pestre, hogy a révészek zsebét megtömjük garasainkkal. És bizony Esztergom és Párkány között is mélán figyelhetnénk a felrobbantott híd megmaradt roncsait, hallgatva a kis komp dohogó motorját, és Géza bácsi bölcs figyelmeztetését az örvények közelében: „Pozor!” De a budai királyi palota sem mutatná körvonalaiban sem a mai fenséges képét, mert hisz mennyi ellenkezést váltott ki, hogy megnagyobbítsák a kiegyezés után, s ehhez magát a várhegyet is kicsit megtoldják. Hogyan gúnyolódtak az akkori nyafogók, hogy a főváros a Gellért-hegy sziklái és a Duna közé rakpartot robbantatott, s ha már ezt megtette, a hegy szikláit kőfaragókkal szebbé, „attraktívabbá” tétette.
Gondoljunk csak Párizs híres jelképére, az Eiffel-toronyra. Mennyi ellenállás, gúny, nyálazás és szitok kísérte a mérnök grandiózus elgondolását, hány híres művész fanyalgott „az ő régi Párizsát” siratva? És hány „vitriolos” szózuhatag parentálta el a Várkert Duna felőli épületeinek, parkjainak felújítását éppen csak pár éve Budán? Mennyi gyűlölettől fröcsögő indulat jelent meg a Kossuth tér felújításakor, hány fogadatlan prókátor „tiltakozott” szegény József Attila nevében, hogy „eldugják”? De ha már az Országháznál tartunk: mennyi kicsinyes, beszűkült, jövőt nem látó heccelődés kísérte az építését! „A világ végére teszik, a pusztába – mondták –, gyártelepek közé!” És gondoljunk arra a rengeteg fölösleges betűheccre, amely a Nemzeti Színház körül örvénylett évtizedekig, inkább évszázadig. Kádárék felrobbantották. Újat nem építettek. A nemzeti közadakozás sem sikerült. Mintha ennek a nemzetnek nem járna Nemzeti Színház, királyi vár, diadalíves híd, negyvennyolcas emlékmű. Maradjon minden a régiben. Magas bérc sem jár, és sós tenger sem.
Mennyire egymásra talált és talál minden korokban a kinevezett „progresszió”, az értékhazudó „európai látókör” és a kicsinyes, zsebre, hatalomra dolgozó reakció. Mert ez az igazi reakció! Ez csúfolta meg a szabadságot, beszűkítve saját kizárólagos és perverz szabadosságába. Ez vonná meg tőlünk a jogot, hogy hegyekről és tengerről álmodjunk. Mégis megtesszük a szabadság jegyében. Ha van nemzet, amely utolsó emberéig, utolsó véréig érdekelt az európai, sőt világszabadságban, az a magyar. Izgágának tűnhetünk, talán fantasztának is. Mi csak akkor mehetünk hegyekbe, ha szabadok vagyunk, s azok a népek is szabadok, amelyek a történelmi szerencse okán magas bércekkel rendelkeznek. Csak akkor mehetünk tengerhez, ha a közeli tengerpartokon is egyformán ragyog ránk a nap. A Nap lehet kozmopolita (ha már impresszionista is), de mi nem szegény rokonként akarunk lézengeni ebben a szabad Európában. Nekünk tengerünk az Óperenciás-tenger, hegyeink az égig érnek: nekünk van álmunk.
Szívesen tanulunk. Be is fogadjuk, aki jó szándékkal jön: mást sem tettünk ezer éven át. Az első híd felépült, a Vár is, a Hősök tere, a Nagykörút, az Andrássy út, a többi híd, felépült Budapest! Építették magyarok, németek, angolok, franciák, szlovákok, zsidók. Budapest épült! Talán már készen is lenne, ha nem rabolják meg, nem rombolják porig újra meg újra. Legutóbb 1956-ban. S magunk is békeidőben! Igénytelenségünkkel, esztelenségünkkel. Most már a mi dolgunk, hogy Budapest Athén is, Párizs is legyen! Megrabolt szelleme, leromlott külseje megújhodjon. Amikor itt lett volna az ideje, mindig jött a légszomjas ijedtség. Már majdnem Párizs volt, de kihúzták lába alól a talajt. Vajon mi lenne Párizs Bretagne, Burgundia, Elzász, a Riviéra, a Loire mente nélkül?
A város, a nemzet most fellélegezne. Mint tette utoljára 1956. november 23-án, szombaton, a hűvös, esős – majdnem havas – esti szélben. Megint egy kis friss levegőre vágyunk. Kicsit fejlődnénk. Párizsban, a Rue Vaugirardon ma más illatok terjengnek, mint 1906-ban. Még nem szagok, de már nem is azok a rejtélyes illatok. Még él ott egy titok, ami a hunokat oda vonzza, de már nem kell oda vágyódnunk. Rá kell jönnünk, hogy itt kell megcsinálni Európát. Budapesten. A Prágából menekülő Rilke, a Pestről szökő Ady, a világ összes művésze egy álmot kergetett, de ebből mára legfeljebb a Lajos-aranyak csengése maradt. Európa megint valamiféle erjedésben van. Még él és létezik, de most sincs velünk, mert máshol tart. Most az önpusztításnál. És közben áldozati szerepre kényszerül. Nagy birodalmak, erős, szilárd alapú akaratok áldozatává válik. Felkészületlen, ez jól látszik.
Széttépik előbb-utóbb a birodalmak, nekünk ebben még annyi szerepünk sem lesz, mint egykor katonáinknak a Donnál. De ez a jó! Ezért kell felkészíteni a lelkünket a küzdelemre, amely már régóta folyik. Ez csak úgy lehetséges, ha hiszünk benne, hogy értékesek vagyunk, hogy örömére létezünk az Istennek, hogy az édes anyanyelvünknél s általa meséinknél, dalainknál, verseinknél, vallomásainknál semmi, de semmi sem értékesebb. Ha ezt nem hisszük, akkor jönnek majd furcsa idegenek, és üveggyöngyöket adnak, s mi odaadjuk a városainkat, lányainkat, szerelmeinket, földünket, hitünket. A léleknek vannak titkos zugai, ahol jól érzi magát. Templomok, szentélyek ezek, de lehetnek egy fa tövében, ahol valaha megcsókoltunk egy lányt, lehetnek utcák zugaiban, ahol kapualjba bújtunk heves nyári zápor elől, parkokban, múzeumokban, egy szuggesztív kép előtt, valami delejes vonzásban, koncertteremben hangok bűvöletében, meggyötört aggastyánok élő sejtjeiben, vagy bimbózó alabástrom leánytestek selymes lankáin.
Mit kezdjünk budapesti tereinkkel? Most is azt mondom: foglaljuk vissza őket! A lelkek zugai számára. Számtalan helyen megtörtént az elmúlt években. Most nagy terv van napirenden. A Várnegyed megújítása. Ideges, betűhecces a hangulat. Pedig életet kell vinni a Várba. Élet ott van, ahol szívverés, ahol lélegzet, ahol gondolat, ahol cselekvés. Könyvtárban van gondolat. Galériában van lélek, ha nyitott. Be kell költöztetni a Várba az életet, s ehhez bizony kellenek hívogató kapuk is. Meg kell tenni. A Szent György teret újra kell formálni. Az elnöki palota, a kormány székhelye nem kisajátítható. A miénk. A nemzeté. Száz évekre kell tekinteni, mert itt leszünk akkor is. A foghíjakat be kell építeni értelmes funkciók jegyében. Élet a hivatal is, a minisztérium is. Élet a lakóház is. A könyvtár, a levéltár, a múzeum is. A tegnappal riogatók, a kicsinyes félemberek majd elhallgatnak.
Minden, ami életet lehel fáradt lelkünkbe, városunkba, országunkba helyes, mert eltérít végzetesnek tűnő fásultságunktól. De mindent körültekintően és ésszel! Van rombolás, ami épít. És van építkezés, ami rombol. A Bastille hűlt helye épít, mint ahogy a pesti „Újépület” elbontott szelleme is. Merengjünk a Mátyás-templomban jegy nélkül, a (régi) Országház pincében igyunk meg barátainkkal egy kancsó bort, fütyüljünk fel a lányoknak a kollégium nyitott ablakain át, hallgassuk meg Szörényiéket a Várklubban, táncoljunk a szökőkútban mámoros szabadságban. Ez a múlt. De az is lehet, hogy szebb napok is jönnek! Aki a Várba költözik, tudnia kell – s én tudom –, hogy alatta a rejtélyes barlangokban megfontoltan, de éhesen ott garázdálkodik egy éhes jaguár, akit nagyúri gazdája felejtett ott valamelyik ostrom elől menekülve.
Gondoljunk csak Párizs híres jelképére, az Eiffel-toronyra. Mennyi ellenállás, gúny, nyálazás és szitok kísérte a mérnök grandiózus elgondolását, hány híres művész fanyalgott „az ő régi Párizsát” siratva? És hány „vitriolos” szózuhatag parentálta el a Várkert Duna felőli épületeinek, parkjainak felújítását éppen csak pár éve Budán? Mennyi gyűlölettől fröcsögő indulat jelent meg a Kossuth tér felújításakor, hány fogadatlan prókátor „tiltakozott” szegény József Attila nevében, hogy „eldugják”? De ha már az Országháznál tartunk: mennyi kicsinyes, beszűkült, jövőt nem látó heccelődés kísérte az építését! „A világ végére teszik, a pusztába – mondták –, gyártelepek közé!” És gondoljunk arra a rengeteg fölösleges betűheccre, amely a Nemzeti Színház körül örvénylett évtizedekig, inkább évszázadig. Kádárék felrobbantották. Újat nem építettek. A nemzeti közadakozás sem sikerült. Mintha ennek a nemzetnek nem járna Nemzeti Színház, királyi vár, diadalíves híd, negyvennyolcas emlékmű. Maradjon minden a régiben. Magas bérc sem jár, és sós tenger sem.
Mennyire egymásra talált és talál minden korokban a kinevezett „progresszió”, az értékhazudó „európai látókör” és a kicsinyes, zsebre, hatalomra dolgozó reakció. Mert ez az igazi reakció! Ez csúfolta meg a szabadságot, beszűkítve saját kizárólagos és perverz szabadosságába. Ez vonná meg tőlünk a jogot, hogy hegyekről és tengerről álmodjunk. Mégis megtesszük a szabadság jegyében. Ha van nemzet, amely utolsó emberéig, utolsó véréig érdekelt az európai, sőt világszabadságban, az a magyar. Izgágának tűnhetünk, talán fantasztának is. Mi csak akkor mehetünk hegyekbe, ha szabadok vagyunk, s azok a népek is szabadok, amelyek a történelmi szerencse okán magas bércekkel rendelkeznek. Csak akkor mehetünk tengerhez, ha a közeli tengerpartokon is egyformán ragyog ránk a nap. A Nap lehet kozmopolita (ha már impresszionista is), de mi nem szegény rokonként akarunk lézengeni ebben a szabad Európában. Nekünk tengerünk az Óperenciás-tenger, hegyeink az égig érnek: nekünk van álmunk.
Szívesen tanulunk. Be is fogadjuk, aki jó szándékkal jön: mást sem tettünk ezer éven át. Az első híd felépült, a Vár is, a Hősök tere, a Nagykörút, az Andrássy út, a többi híd, felépült Budapest! Építették magyarok, németek, angolok, franciák, szlovákok, zsidók. Budapest épült! Talán már készen is lenne, ha nem rabolják meg, nem rombolják porig újra meg újra. Legutóbb 1956-ban. S magunk is békeidőben! Igénytelenségünkkel, esztelenségünkkel. Most már a mi dolgunk, hogy Budapest Athén is, Párizs is legyen! Megrabolt szelleme, leromlott külseje megújhodjon. Amikor itt lett volna az ideje, mindig jött a légszomjas ijedtség. Már majdnem Párizs volt, de kihúzták lába alól a talajt. Vajon mi lenne Párizs Bretagne, Burgundia, Elzász, a Riviéra, a Loire mente nélkül?
A város, a nemzet most fellélegezne. Mint tette utoljára 1956. november 23-án, szombaton, a hűvös, esős – majdnem havas – esti szélben. Megint egy kis friss levegőre vágyunk. Kicsit fejlődnénk. Párizsban, a Rue Vaugirardon ma más illatok terjengnek, mint 1906-ban. Még nem szagok, de már nem is azok a rejtélyes illatok. Még él ott egy titok, ami a hunokat oda vonzza, de már nem kell oda vágyódnunk. Rá kell jönnünk, hogy itt kell megcsinálni Európát. Budapesten. A Prágából menekülő Rilke, a Pestről szökő Ady, a világ összes művésze egy álmot kergetett, de ebből mára legfeljebb a Lajos-aranyak csengése maradt. Európa megint valamiféle erjedésben van. Még él és létezik, de most sincs velünk, mert máshol tart. Most az önpusztításnál. És közben áldozati szerepre kényszerül. Nagy birodalmak, erős, szilárd alapú akaratok áldozatává válik. Felkészületlen, ez jól látszik.
Széttépik előbb-utóbb a birodalmak, nekünk ebben még annyi szerepünk sem lesz, mint egykor katonáinknak a Donnál. De ez a jó! Ezért kell felkészíteni a lelkünket a küzdelemre, amely már régóta folyik. Ez csak úgy lehetséges, ha hiszünk benne, hogy értékesek vagyunk, hogy örömére létezünk az Istennek, hogy az édes anyanyelvünknél s általa meséinknél, dalainknál, verseinknél, vallomásainknál semmi, de semmi sem értékesebb. Ha ezt nem hisszük, akkor jönnek majd furcsa idegenek, és üveggyöngyöket adnak, s mi odaadjuk a városainkat, lányainkat, szerelmeinket, földünket, hitünket. A léleknek vannak titkos zugai, ahol jól érzi magát. Templomok, szentélyek ezek, de lehetnek egy fa tövében, ahol valaha megcsókoltunk egy lányt, lehetnek utcák zugaiban, ahol kapualjba bújtunk heves nyári zápor elől, parkokban, múzeumokban, egy szuggesztív kép előtt, valami delejes vonzásban, koncertteremben hangok bűvöletében, meggyötört aggastyánok élő sejtjeiben, vagy bimbózó alabástrom leánytestek selymes lankáin.
Mit kezdjünk budapesti tereinkkel? Most is azt mondom: foglaljuk vissza őket! A lelkek zugai számára. Számtalan helyen megtörtént az elmúlt években. Most nagy terv van napirenden. A Várnegyed megújítása. Ideges, betűhecces a hangulat. Pedig életet kell vinni a Várba. Élet ott van, ahol szívverés, ahol lélegzet, ahol gondolat, ahol cselekvés. Könyvtárban van gondolat. Galériában van lélek, ha nyitott. Be kell költöztetni a Várba az életet, s ehhez bizony kellenek hívogató kapuk is. Meg kell tenni. A Szent György teret újra kell formálni. Az elnöki palota, a kormány székhelye nem kisajátítható. A miénk. A nemzeté. Száz évekre kell tekinteni, mert itt leszünk akkor is. A foghíjakat be kell építeni értelmes funkciók jegyében. Élet a hivatal is, a minisztérium is. Élet a lakóház is. A könyvtár, a levéltár, a múzeum is. A tegnappal riogatók, a kicsinyes félemberek majd elhallgatnak.
Minden, ami életet lehel fáradt lelkünkbe, városunkba, országunkba helyes, mert eltérít végzetesnek tűnő fásultságunktól. De mindent körültekintően és ésszel! Van rombolás, ami épít. És van építkezés, ami rombol. A Bastille hűlt helye épít, mint ahogy a pesti „Újépület” elbontott szelleme is. Merengjünk a Mátyás-templomban jegy nélkül, a (régi) Országház pincében igyunk meg barátainkkal egy kancsó bort, fütyüljünk fel a lányoknak a kollégium nyitott ablakain át, hallgassuk meg Szörényiéket a Várklubban, táncoljunk a szökőkútban mámoros szabadságban. Ez a múlt. De az is lehet, hogy szebb napok is jönnek! Aki a Várba költözik, tudnia kell – s én tudom –, hogy alatta a rejtélyes barlangokban megfontoltan, de éhesen ott garázdálkodik egy éhes jaguár, akit nagyúri gazdája felejtett ott valamelyik ostrom elől menekülve.