A Várakozás Könyve

Mindig üzeni, hogy majd holnap. Arra sincsen válasz, hogy kire vár Vladimir és Estragon. A Godot-ra várva eredeti francia címében nem szerepelt név, a szerző magára a várakozásra („en attendant”) kívánta a figyelmet irányítani. Nincs helye a jelképes magyarázatnak, ha az egyértelmű jelentés elkerülése a cél, így azt sem fogadja el, ha a névben rejlő név alapján Istennel (God) azonosítjuk a titokzatos személyt. Beckett állítólag azt mondta amerikai rendezőjének, ha tudná, kicsoda Godot, megmondta volna a darabban. Így azonban nem más, mint a várakozás. Az emberi élet, amely folyamatos várakozásból áll, s amely során eltűnik a konkrét idő és tér. Akárki vár Valakire a lét és a semmi mezsgyéjén, de mindig csak Másvalakikkel találkozik. „Küzdés helyett csak a küszködés marad. Az élet egy villanás, az életutazás céltalan: az út célja a végigmenés maga. A létezésnek paradox értelmet maga a korlátok közé szorított létezés ténye ad” – írta Pinczés István Jászai Mari-díjas rendező a Godot „ősabszurd” általa készített szövegváltozatát kísérő műhelytanulmányban. Godot nem jön el – mégsem a pesszimizmus az uralkodó, hanem a pozitív üzenet: a mostoha létet is segít elviselni a derű.

Hogy miért Beckett jutott eszembe a „könyves” sorozat adventi epizódjaként? Nem szorul magyarázatra, az viszont igen, hogy miért lehet az abszurdra vonatkozó széljegyzetet ide illeszteni. Advent: várakozás. De hol van ma itt a várakozás?! Csupa türelmetlenség minden. S a vele járó arrogancia. Nem beszélve a frusztrációról. Valóban abszurd, hogy kereskedők és hitelezők hada hangoskodik a jászol előtt, hogy nemsokára éppen Jézus űzze ki a templomból a kufárokat. A lelkibéke-féltők azt tanácsolják: vallási meggyőződéstől függetlenül maradjunk otthon, kerüljük a bevásárlóközpontokat. Ennek a kínálati oldalon nem örülnek, s a gazdasági növekedést vizslató szakemberek sem ujjonganak, ha valaki a fogyasztásról akarja lebeszélni a lakosságot. Ehhez nem sokat konyítok, számolnom is alig kell, jövedelmem rövid távú összeadásokra és kivonásokra képesít.

Inkább az irodalomhoz fordulok. Meg sem állok Pilinszkyig, aki a Hitünk titkai közt az adventről is írt. Az Új Ember 1974-es bejegyzését úgy kezdi, hogy a „várakozás megszentelése” azzal a gondolattal rokon, miszerint „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”. Ez is abszurdnak tűnik, mégsem az. A gyermekkor vágyakozásainak tárgya csupa olyan dolog volt, ami biztosan megjött. Olyan, mint a szünidő vagy az első hóesés. Mert „nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni, beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. […] Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses”.

A felnőtt türelmes várakozása, mondhatni, „mélységes türelme” sem kisebbíti a csodát. Sőt! Ám a 21. század európai embere menekül az ilyen csodáktól, mert türelmetlen. (Nem irodalmi a párhuzam, de a Nagy Feró-féle Bikini Ki csinál szódát? című dala jut eszembe: „Mindent akarok, de azt most rögtön. Mindent akarok azonnal!”) Türelmetlen, akaratos, ugyanakkor gyámoltalan. Ahelyett, hogy saját családot alapítana a „fiatal” harmincéves, a szüleivel él, s hogy gyönyörködne az új élet csodájában-felelősségében, a bevándoroltatástól várja majdani nyugdíjproblémáinak megoldását.

Míg várakozok, s a beteljesülő ígéretek mellett két serdülő lányomban is hiszek, föllapozok néhány könyvet. Tóth Árpádot a „hódoló táj” várta a Szeptemberi szonettben, s míg ő a boldog csöndre, az erdő a kéjenc nap aranyfésűjére várt a Hajnali szerenádban. Babitsnál (Az elbocsátott vad) az akarat és az ima szabadsága küzd, s az utolsó strófából halljuk, hogy az imádság épp annak kell, aki vár. Az Új versek Adyjánál „meddő sereg” vár csodára, s amott a beteg, Krisztus-váró, hitetlenül-hívő költőt „csöndesen és váratlanul” ölelte át az Isten. Az Egy jövendő karácsony című versében a türelmetlenség feszül a várakozással szembe, hogy végül ezt mondhassa: „És a nagy, szomorú házban / Zsoltárokat énekelve / Hajnalig várom az angyalt.” A várakozás öröméről hívő keresztyén és viaskodó, istenkereső versek szólnak, Móricz ellenben idegőrlő és önbizalomfosztó várakozásról beszél. Bekopogok Sík Sándorhoz: az ő várakozója a hit életprogramjaként tekint arra, akit vár, még akkor is, „ha úgy esnék, hogy sohasem, / Hogy szűk lenne az élet is”.

Beckettnek pedig Nagy László telitalálatos sora válaszol a Csodafiú-szarvasból: „ha sietek, lemaradok”. A Játék karácsonykor című verse korántsem játék: a ma embere nem érti, hogy a lelkeket irtó égi bárd alatt jajgató kisbaba mit akar. És félünk is ebben a várakozásban, hogy mikor „csöpp ujjal az arany-lázas / tornyokra rámutat. / Anyja előtt bezárták az / urak a kapukat”. Mit tehetünk? – Cselekvővé kell formálni várakozásunkat: kiáradó szeretetünkkel leheljük meleggé, ha „gyenge arcát üti-veri / a havas zivatar”.