A Színes Könyvek

Nincs benne abban a leg­gyakoribb száz névben, amely a 2018-as toplistán szerepel, viszont a Bálint a huszonharmadik helyen áll: a megelőző évben hatszáztizenkét fiút kereszteltek erre a névre. Persze, a szerelmeseknek is kell egy nap – legalább. Nem is beszélve a virág- és ajándékárusokról. Én azonban a könyvespolc felé veszem az irányt, és ha már Bálint, leveszem előbb a Balassi-kötetet.

Mily szerencse, hogy az első magyar lírikus, a zabolátlan szenvedélyű katonaköltő kéziratos, 1588–90 között kötetté komponált gyűjteménye fennmaradt! A dantei mintára készült reneszánsz versgyűjtemény arról a kudarcról szól, hogy költője nem képes egész életművét az Isten dicséretének szentelni. Három harminchármas ciklusból szeretett volna létrehozni egy katedráliskötetet, ami végül csak úgy sikerült, hogy az alig két ciklusnyi ősmásolathoz a következő évtizedben több kéziratból toldották hozzá az énekeket. A gondos filológia így kilencvenkilenc (vagy száz) versről tud, csakhogy Isten dicséretébe állandóan beleszól a földi szerelem.

Ezért beszélünk Balassi istenes verseiről és a kéziratos gyűjtemény felbukkanásáig szinte ismeretlen szerelmi költészetéről – a „vitézi énekeknek” nevezett ciklus pedig tulajdonképpen nem létezett. Az Egy katonaének tényleg csak „egy”, és ez is a fohásszal záruló szerelmi dac verse. Bár több költeményben szerepel a szó, a vitéz lovagot jelentett, ez az életeszmény pedig ugyanúgy elválaszthatatlan a vallástól, mint a szerelemtől. Az égi és a földi szerelem kapcsolódik össze, amikor a költő Isten bocsánatáért esedezik házassága előtti szerelmi kalandjai miatt, aztán meg a házassága miatt tart „ellenbűnbánatot”.

A Színes Könyvek jegyzeteihez toldjuk, hogy Balassi istenes verseit 1635-ben adták ki Bécsben, az úgynevezett Balassa-kódexet az ősmásolatról készítették 1635–50 között, és 1874-ben került elő a Radvánszky család könyvtárából. A fakszimile kiadás borítójának színe nehezen meghatározható, leginkább barnásvöröses gránitra emlékeztet. Csokonai, a másik nagy szerelmes Zöld Codex néven ismert kéziratos anyaga viszont egykor egy zöld kötésű füzet volt, amelybe diákkori, magyar és latin nyelvű szentenciaversei kerültek, későbbi javításokkal és toldalékokkal, köztük Az estve, Az álom és a Konstancinápoly című versekkel. A zsengegyűjtemény keletkezéstörténetéről kiváló filológiai tanulmányt írt Debreczeni Attila irodalomprofesszor, összevetve a kézirat rétegeit a Csokonai-verseket szintén tartalmazó Szatmárnémeti-gyűjteménnyel.

Két másik „színes” könyv szerzője nem a szerelmeiről híres. Tompa Mihály református papköltő Fekete könyvét halála után fél évszázadon keresztül, 1918-ig övezte rejtély: a Virágregék költője végrendeletében ötven évre titkosította feljegyzé­seit. Ám irodalmi érdekesség helyett (Kovács Kálmán szavaival) „egy túlérzékeny pap apró, sokszor kicsinyes megfigyelései” voltak benne: a híveiről, paptársairól, ismerőseiről, azok emberi gyarlóságairól.

Arany János könyve pedig barna színű, bőrkötéses, és Kapcsos könyv néven ismert. Gyulai Pál ajándékozta tovább az egyik tanítványától kapott, kulcsra zárható könyvet Aranynak 1856. augusztus 20-án, e szavakkal: „Legyen a tiéd, János, neked szebb írásod van, szebb költeményeket is írsz nálam.” A Kapcsos könyv nemcsak az öregkori Őszikéket tartalmazza, hanem már az ajándékozás után ide másolta a többi közt a Szondi két apródját vagy a Pázmán lovagot, majd 1877-ben Új folyamot indított. Az Epilogus, a Tamburás öreg úr, a Mindvégig című versek és az Őszikék mellett ekkor jegyezte le a Tengeri-hántás, a Híd-avatás, a Vörös Rébék, a Tetemre hívás című balladát, és olvashatjuk benne Arany fordítástöredékeit is.

Zárjuk a sort egy újabb szerelmes „színesével”, a „nap lovagja”, Bródy Sándor Fehér Könyvével. Merész hangulatában indította folyóiratát 1900. január 1-jén, a havonta jelentkező köteteket egymaga írta: kritikát, recenziót, portrét, jegyzetet, cikket, novellát, Egy rossz asszony természetrajza címmel folytatásos regényt is közölt a keménykötésű, könyv alakú folyóiratban. Összesen tizenkét száma jelent meg, majd 1914–16 között évente egy kötet. Az első számban azt írta: itt fog küzdeni önmagával, „hogy kivájja és kivágja a lelkét a kor hangulatából, amelynek jelleme, hogy csak a fél igazságokat szereti kimondani és meghallani”. Az előszóban olvassuk: „Hittel írom ezt a könyvet, amely korántsem lesz oly ártatlan, mint külső színe után választott címe mondja. Éppen ellenkezőleg: nem lesz benne semmi a nyugati eszmék ártatlan és gyöngéd álmodozásából, alapos vagy tartózkodó kérődzéséből. Tüzes magyar könyv lesz. Viaskodó.” Tanulság azonban, hogy hamarosan azokhoz kezdett hasonlítani, akik ellen küzdeni akart, 1903-ban írt Vallomása szerint: „Az ember vagy nekiveti mellét a dolgok piszkos hullámainak, vagy megy az iszapos moslék meleg árjával”. A kettő közötti állapotot „szomorú kapkodás” jellemzi.

Ajánljuk még a többi szín közt Jókaitól a hortobágyi szerelmi háromszöget mesélő Sárga rózsát; a szintén „háromszögű” Lila ákácot Szép Ernőtől, a szerelemálmodó Krúdytól A vörös postakocsit; Benedek Elek Piros mesekönyvét, Nagy Lászlótól A Zöld Angyalt, hogy „magasan játsszon szívem: a fényből kitéphetetlen levél!” S mennyi fekete! – az igazságkereső Sinka Istvántól a Fekete bojtár vallomásai, A fekete zongora Adytól, Babits Fekete országa és Csoóri Sándor verse: „anyámnak fáj a semmi, / Anyám fekete rózsa / nem tud kiszínesedni”.