A Nyugat tapadókorongjai

West is the best? Ez az önironikus szójáték egyre többször jelenik meg a nyugati sajtóban, a globális mainstream is egyre többször teszi fel a kérdést önmagának: valóban a Nyugat a legjobb? A kérdés arra utal, hogy valami nagyon nincs rendben a Nyugat mint létszerveződési rend önazonosságával, a Nyugat válaszúthoz érkezett.

Márpedig, lévén, hogy az elmúlt több mint félezer év során a Nyugat sikeresen nyugatosította az egész világot, a Nyugat válsága, önazonosságának megkérdőjeleződése, netán zsákutcás mivolta egyúttal az egész sikeresen nyugatosított világ számára jelent korszakos jelentőségű kihívást. A G7- és most legutóbb a G20-tanácskozás nyilvánvaló kudarca nem túl biztató fejlemény. Azt jelzi, hogy a Nyugat vezető államai, illetve a legsikeresebben nyugatosodó országok egyelőre hiába próbálnak felépíteni egy olyan elbeszélési módot, amely a kérdés elemi szintű kezelését lehetővé tenné. Az egységes „nyelven” elbeszélt lényeg helyett inkább alkalmatlan narratívák indulatos örvénylése zajlik. Megterhelve mindezt még egy olyan sötét és fenyegető látványtechnikai tűzijátékkal, mint az a láthatólag „csinált” forradalom, amelyet Hamburgban szervezett a nem létező világerő, feltételezhetően nem azért, hogy ezzel is a kihívásra adandó adekvát válasz kialakulását segítse.

Szó se róla, nem akármilyen kihívással kellene szembesülnie a Nyugat és a nyugatosodó világ elitjének, és nem meglepő, hogy az ilyen globális tanácskozás szereplői alkalmatlanok a kihívásra adandó válasz megtalálására. Pontosabban ennél is súlyosabb a helyzet, mert nem egyszerűen arról van szó, hogy egy nehéz feladványt kellene megoldani egy alapvetően semleges szellemi térben, hanem arról, hogy az uralkodó szellemi tér olyan negatív energiákkal terhes, amelyek mindent igyekeznek megtenni (a fenyegetés és „édesgetés” eszközeivel) annak érdekében, hogy akinek kedves az élete, az ne próbálkozzon adekvát narratíva keresésével.

A globális véleményhatalmi diktatúra igyekszik mindenkinek elvenni a kedvét az ilyen próbálkozástól, így nem meglepő, hogy nem is nagyon van ilyen próbálkozás.

A semmiből semmi sem lesz, a válság így csak mélyülhet, és megoldások nélkül a világ egésze süllyedhet eddig soha át nem élt, elképzelhetetlen súlyosságú válságba. A helyzet tisztázása és a kiút megtalálása, amennyiben egyáltalán van ilyen, valóban felfoghatatlanul nehéz feladat. Talán meghökkenést válthat ki az olvasóból annak a feltételezése is, hogy netán egyáltalán nincs megoldás. Nagymamámtól az ötvenes években egyebet sem hallottam, mint hogy nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség. És egy hétgyerekes parasztasszonytól az ötvenes évek nem igazán „optimális” élethelyzeteiben ez akkor is és így visszatekintve is helyénvalónak tűnő életbölcselet volt.

Itt azonban kicsit másról van szó. A világ ugyanis most nem egy üzemeléstechnikai problémával küzd, hanem létezésének egyik legsúlyosabb, ha nem a legsúlyosabb rendszerszintű globális válságával. És korántsem biztos, hogy a rendszer keretei között akadhat megoldás.

Elképzelhető ugyanis, hogy maga a létszerveződési mód most éli fel utolsó tartalékait, és ezután a rendszer keretein belül egyszerűen nincs tovább. Az egyszeri viccben a pózna végén van egy cetli, amin annyi áll: itt a vége, ne mássz tovább. Az sem elképzelhetetlen, hogy a Nyugat jelen mentális állapotában akár arra is képes, hogy figyelmen kívül hagyja a cetlire írt intést, mi több, hogy már túl is van a pózna végén, és valójában már a „semmiben” erőlködik tovább, pedig innen csak a kikerülhetetlenül bekövetkező „nagy csattanás” jöhet.

A megvalósult abszurditások világában értelemszerűen minden és persze mindennek az ellenkezője is állandóan elképzelhető. Töprengéseim végéhez közeledve két olyan mozzanatra szeretném felhívni a figyelmet, amely végiggondolása nélkül egészen bizonyosan esélytelennek látszik a Nyugatnak és a nyugatosodott világnak e létszerveződési modellen belüli fennmaradása. Az egyik, hogy mint minden nagy kultúrateremtő emberi alkotás, így a nagyjából hat-hétszáz éve megszülető Nyugat (az „Occidens”) szakrális létszerveződési módja is az első hat-hétszáz év során elképesztő szellemi és anyagi teljesítményt nyújtott. Ám ahogy Oswald Spengler írja A Nyugat alkonya című korszakos jelentőségű művében, a „modern Nyugat” már csak élősködésre képes.

Először saját magán élősködik, vagyis előző korszakainak szellemi teljesítményét próbálja fizikai élvezetek kielégítésére alkalmas anyaggá transzformálni, majd miután saját „élőhelyét” már nem tudja tovább fosztogatni, élősdiségét egyre inkább globálissá terjeszti. Jól jelzi a helyzet diszkrét báját, hogy a korunk legnagyobb tudósának kikiáltott Steven Hawkins angol fizikus nyíltan „kampányol” annak érdekében, hogy itt az ideje ezt az élősdiséget planetáris szintre is kiterjeszteni, mert a Föld nevű bolygót rövidesen teljesen kifosztja a sikeresen nyugatosodott emberiség.

A másik, még inkább kényes kérdés annak végiggondolása, hogy ki is az alanya a modern Nyugat önazonosságának. Egyre több jel utal ugyanis arra, hogy a látszólag evidens „alany”, vagyis az európai keresztény fehér ember semmiképpen nem lehet ez az alany, ő csupán egy balek, lúzer, ahogy ma szokás mondani. Mesterségesen összetákolt, „csinált” identitásának igazi konstruktőre, pontosabban „destruktőre” valaki más. Ám amíg e „másság” megnevezését büntetőjogilag is szankcionálja a lúzer fehér ember, addig ez a küzdelem elég reménytelennek látszik. Szóval, hajrá Nyugat, hajrá fehér ember, hajrá Európa!