A Nyugat hosszú alkonya

Az 1918-as év nekünk, magyaroknak emlékezetes és szomorú dátum, de emlékezetes lesz Európa számára is, és most nem az első világháború sokszor tárgyalt történéseire gondolok, hanem arra, hogy abban az évben, tehát száz éve publikálta meghatározó művét egy addig ismeretlen német gimnáziumi tanár, Oswald Spengler (1880–1936). Igaz, A Nyugat alkonya címet viselő mű 1918 júniusában jelent meg, és addig hátra van még néhány hónap, de ezt az időt felhasználhatnánk Spengler örökségének ápolására, annak megvitatására, hogy mennyire elháríthatatlan sorstragédia a Nyugat általa felvázolt hanyatlása, vagy van-e még némi remény a hanyatlás megállítására.

Spengler szerint az emberiség történetében kultúrkörök vannak, amelyek mindegyike hasonló szakaszokon megy át. Valamennyi kultúrkörre jellemző, hogy két-két fő szakasza van. Az első szakasz a kultúra időszaka, amelyben originális műveket alkotnak, szimbolikusan megjelenítik az adott kultúrkörre jellemző legfőbb törekvéseket. A második szakasz a civilizáció időszakasza, amelynek legfőbb ismérve, hogy döntővé válik a már meglévő művek, értékek másolása, technikailag magas szintű és mennyiségileg növekvő reprodukciója. „A civilizáció a végső állapot, hasonlatos ahhoz, ahogy a létrejövőt követi a létrejött, a halál követi az életet, a megmerevedés a terjeszkedést, és ahogy intellektuális kor és a kőből épült, megkövesedett világváros követi a természeti tájat meg a dór és a gótikus művészet spirituális gyermekkorát. A világváros utolsó embere nem akar többé élni – egyénileg talán ragaszkodik az élethez, de mint típus, mint tömeg már nem, mivel kollektív létére a halálfélelem megszűnése a jellemző. Ami egy igazi földművest a legmélyebben rémülettel tölt el, hogy családja és neve örökre elvész, most elvesztette jelentőségét. A való világban a vérnek már nem kötelessége a vérvonal folytatása, és a végzet, utolsónak lenni a sorban, nem tűnik többé végső megsemmisülésnek. Gyermekek nem születnek, nem mintha ez lehetetlen lenne, hanem mert az értelem a legmagasabb fokán nem találja értelmét a létezésüknek” – mondja Spengler.

Sok tekintetben hasonlóan gondolkodott Arnold Joseph Toynbee (1889–1975) brit történész, akinek tizenkét kötetes elemzése a civilizációk felemelkedéséről és bukásáról (A Study of History) ritmikusan változó, növekvő, virágzó és hanyatló formájában láttatja a civilizációk történetét.

Toynbee a civilizációk bukását a társadalom felett uralkodó kreatív kisebbség kudarcával magyarázza, amely már nem kreatív, csupán csak „domináns” kisebbség, a kihívásokra adott rossz válaszai következtében a többség egyre kevésbé lojális a hatalmon lévő kisebbséghez, ami végkifejletében a társadalmi egység felbomlásához és ennek nyomán a civilizáció hanyatlásához vezet. Toynbee a kudarcot a kisebbség, az uralkodó elit erkölcsi kudarcával magyarázza. Miközben elemzése hasonlít Oswald Spengleréhez, elvetette annak determinisztikus nézetét, miszerint a civilizációk természetes és elkerülhetetlen ciklus szerint emelkednek fel és buknak el. Toynbee szerint a civilizációk a kihívásoktól és az azokra adott válaszoktól függően buknak el vagy prosperálnak tovább. Számára a civilizációk nem megfoghatatlan vagy megváltoztathatatlan gépezetek, hanem körülhatárolt társadalmi kapcsolatok, amelyek bölcs vagy ostoba döntéseikkel befolyásolják saját sorsukat.

Edward Gibbon (1737–1794) brit történész hat kötetben elemezte a Római Birodalmat annak fénykorától (2. század, az Antoninusok kora) egészen Bizánc bukásáig (1453). Gibbon szerint a Római Birodalom nagyrészt azért adta meg magát a barbár invázióknak, mert állampolgárai fokozatosan elvesztették állampolgári erényeiket. Elgyengülve kötelezettségüket, hogy birodalmukat megvédjék, barbár zsoldosokra ruházták át, akik aztán annyira megsokasodtak és meggyökereztek, hogy képesek voltak átvenni a birodalom irányítását. Gibbon a kereszténységet is okolja. A keresztény, pacifista szellem aláásta a valamikori katonai erényeket. A keresztények jobb életet ígértek a halál után, ami közömbössé tette a rómaiakat, hogy életükben áldozatokat vállaljanak hazájuk védelmében. Ugyanakkor a keresztények megosztottak voltak, apró, dogmatikus kérdéseken civódtak. Az egyik ok, amiért az iszlám könnyedén meg tudta hódítani Egyiptomot, az volt, hogy az egyiptomiak keresztény hite meglehetősen különbözött a Konstantinápolyban követettől.

Amit az említett történészek a hanyatlásról mondanak, igen nagy- mértékben ráillik a mai Európára, annak is elsősorban a nyugati felére. „A világváros utolsó embere nem akar többé élni – egyénileg talán ragaszkodik az élethez, de mint típus, mint tömeg, már nem” – mondja Spengler, és Európa katasztrofális demográfiai mutatói igazolják ezt a látleletet. Igen, egyénileg még ragaszkodunk az élethez, sőt nagyon is jól akarunk élni, de a társadalmat már nem újítjuk meg. A meghonosodott értékrendben fontosabb az egyéni karrier, mint a család, a gondtalan élet, mint a gyermek. A család, a gyermek, az anyaság retrográd fogalommá vált, amely terhe alól az embert, különösen a nőket „fel kell szabadítani”. Alternatív párkapcsolatok propagálása önti el a médiát. Mindez történelmi léptékkel mérve drámai gyorsasággal zajlik, mindössze két-három évtizedet vett igénybe, hogy Európa a demográfiai önfenntartástól eljusson oda, hogy népességét csak bevándorlással tudja szinten tartani.

Toynbee a civilizációk hanyatlását a domináns kisebbség, vagy mai szóhasználattal az uralkodó elit kihívásokra adott rossz válaszaival magyarázza. És valóban, a kihívásokra adott rossz válaszokra Európában bőven lehet példát találni. Ezek egyik legfontosabbika a vendégmunkások behozatala Nyugat-Európába. A második világháború utáni gyors fejlődés egy idő után felszívta a munkaerő-tartalékokat, Európa északnyugati részén munkaerőhiány alakult ki, míg déli államaiban nagy volt a munkanélküliség. Ekkor Németország úgy döntött, hogy a munkaerő kiegészítésére vendégmunkásokat fogad a dél-európai országokból. Eleinte Olaszországgal, Spanyolországgal és Görögországgal kötött ilyen egyezményeket, de később Törökország is kezdeményezte hasonló szerződés megkötését. Theodor Blank, az akkori német munkaügyi miniszter ellenezte a Törökországgal kötendő egyezményt, mondván, hogy a kulturális különbségek túl nagyok a török vendégmunkások fogadására, és különben is, már nincs munkaerőhiány, ám amerikai nyomásra az egyezmény mégis megköttetett. Amerikának ugyanis érdeke volt a NATO keleti szárnyához tartozó ország gazdasági stabilizálása, mert Törökország tudta visszatartani az oroszokat, nehogy kijussanak a Földközi-tengerre. Eleinte úgy volt, hogy a török vendégmunkások rotációs alapon két év után hazatérnek, később azonban Németországban maradtak, és 1974-től lehetővé vált, hogy maguk után vigyék a családjukat. Az európai vendégmunkások azután vagy hazamentek, vagy asszimilálódtak, a törökök (és általában a mohamedánok) elkülönült etnikai-vallási enklávékba tömörültek. Helmut Kohl német kancellárként az 1980-as években még meg akarta felezni az ott élő török lakosságot, ám ez nem sikerült neki, és később a Nyugaton egyre erősebbé váló kultúrmarxista ideológia miatt erről már szó sem lehetett. Mindezt rátett még egy lapáttal Angela Merkel Willkommenskulturja. A rossz döntések miatt Nyugat-Európa iszlamizációja és ezzel párhuzamosan az európai kultúra hanyatlása – legalábbis, ha a jelenlegi tendenciák nem változtathatók meg – megállíthatatlannak látszik.

Ha Spengler elemzéséből indulunk ki, és azt gondoljuk, a civilizációk hanyatlása elkerülhetetlen természeti folyamat, akkor nem sok reményünk maradhat, ám vannak történelmi példák arra is, hogy a civilizációk újból és újból, magukat is megújítva feltámadhatnak, a hanyatlás nem végleges. Gondoljunk például Kína négyezer éves történelmére, amelyben bőven voltak hanyatló és fellendülő korszakok, ám Kína mindvégig önmagával azonos kultúra maradt.

Ha a jó vagy rossz döntések, ahogy Toynbee mondja, a „domináns” kisebbségen múlnak, és ez a domináns kisebbség sorra rossz döntéseket hoz, akkor talán kultúránk megtartása azon múlik, hogy le tudjuk-e cserélni ezt a kisebbséget olyanra, amely az európai kultúra megtartása mellett kötelezi el magát.