Vélemény és vita
A Nyugat alkonya?
A globális média fegyelmezőhatalmi intézményei a megbélyegzés minden lehetséges fegyverét igyekeznek bevetni…
Idén márciusban Anne Applebaum amerikai politológus a Washington Postban arról írt, hogy a következő év kritikus elágazási pont lehet a Nyugat történetében. Arra hívta fel a figyelmet, hogy három olyan választás is lesz, amely sorsdöntő jelentőségűnek bizonyulhat. Az első az Egyesült Királyságban tartandó népszavazás az európai uniós tagságról, a második az amerikai elnökválasztás és végül a harmadik a 2017 áprilisában tartandó francia elnökválasztás. Applebaum szerint amennyiben az Egyesült Királyságban győznek a nemek, és az ország kilép az Európai Unióból, ha az amerikai elnökválasztáson Donald Trump győzedelmeskedik, és végül, ha Franciaországban Marine Le Pen, a Nemzeti Front elnöke nyeri meg az elnökválasztást, akkor ez azt jelenti, hogy a Nyugatnak, legalább is abban a formájában, ahogy a második világháború után megszoktuk, végleg vége lesz.
Nos, a három döntő fontosságú eseményből kettő már „múlt idő”, és az Applebaum szerint a Nyugat végét jelentő döntés született a brit népszavazáson és az amerikai elnökválasztáson is. Kétségtelenül növekszik annak a valószínűsége is, hogy a francia elnökválasztáson teljessé válik a „negatív forgatókönyv”, így Le Pen győz majd. Anne Applebaum úgy fogalmazott, hogy a Nyugat lényegét, egyben legfőbb lelki, erkölcsi és szellemi talapzatát azok a „közös értékek” jelentik, amelyek evidens módon a liberális demokrácia és piacgazdaság globálissá, egyetemessé vált létszerveződési módját alapozzák meg.
Ez a logika egyébként szinte teljesen azonos azzal, amit Francis Fukuyama japán származású amerikai politológus híres/hírhedt könyvében, A történelem vége címűben megfogalmazott. A könyv megírásakor, 1989-ben Fukuyama, akárcsak Anne Applebaum, úgy vélte, hogy a nyugatias liberális demokrácia globálissá válása a történelem végét, a liberális demokrácia értékeinek végleges győzelmét jelenti, és ezzel az emberiségre ráköszönt az örök béke és jólét korszaka. Most Fukuyama és Applebaum is siratja, sőt egyre inkább temeti ezt az általa feltételezett Nyugatot, és nem a történelem végét, hanem a világ végét vizionálja. Mindez megrendítő bizonyítéka egyébként annak, hogy a liberalizmus felsőbbrendűségét és persze végtelen türelmét hirdető személyiségek valójában milyen intoleránsak, amikor azt tapasztalják, hogy a valóság nem akar doktrínáik ketrecében illedelmesen és engedelmesen nyugton maradni.
Amit ugyanis ők a globalitás szép új világaként, a liberális demokrácia planetáris megdicsőüléseként írnak le, az valójában egy önmaga létezését is tagadó szuperstruktúra brutális diktatúrája. Olyan láthatatlan diktatúra, amely anyagilag a globális szabadkereskedelemnek álcázott kifosztással, kulturális értelemben pedig a politikailag korrekt beszéd globális véleményhatalmi terrorjával tartja fogságában a világot. Vagyis a dolog pontosan a fordítottja annak, aminek ő láttatni igyekszik. Nem a szabadság ellen, hanem épp ellenkezőleg, a szabadság visszaszerzéséért folyik a globális küzdelem. A most zajló folyamatok ugyanis az első globális jelei annak a lázadásnak, amelyben a nyolcvanas években kidolgozott és bevezetett, szabadságnak álcázott planetáris diktatúra egyre nyilvánvalóbb módon pusztító következményeivel való szembefordulás mutatkozik meg.
Ez a lázadás, lássuk be, egyelőre meglehetősen konfúz folyamat. Mindez evidens módon következik abból a könnyen belátható tényből, hogy az egyes emberi közösségek globális hatalmi szerkezettel való konfrontációjának igen-igen eltérő mintázatai létezhetnek. Az angol vagy éppen amerikai társadalom különböző szegmenseinek a globális szuperstruktúra láthatatlan diktatúrájával való súrlódása nyilván egészen más, mint, amit Európa keleti vagy déli perifériájának népei, köztük mi, magyarok is átélünk. Az meg még inkább nyilvánvaló, hogy ez a globális szuperstruktúra, a kezében lévő véleményhatalmi terrorgépezetként üzemeltetett planetáris médiával, eddig is igyekezett, és ezután is igyekszik majd mindent megtenni annak érdekében, hogy a nagyon különböző, akár egymással is ütköző érdektörekvésekkel jellemezhető globális szabadságküzdelmek reprezentánsait lejárassa, egymással szembeállítsa.
Ebben a folyamatban az is a kezére játszik, hogy kétségtelenül hiányzik az a közösen kiérlelt elbeszélési mód, amely nagykoalíciós partnerré tehetné a politikai színkép szinte valamennyi elemét képviselő lázadókat. A globális média fegyelmezőhatalmi intézményei a megtévesztő megbélyegzés minden lehetséges fegyverét igyekeznek bevetni annak érdekében, hogy ezt a globális nagykoalíciót megakadályozzák. A politikai pártok rendszerének akármelyik árnyalatát képviseljék is, mindig azonnal a szélsőséges jelzővel bélyegzik meg őket. És mivel narratívájuk sokszor valóban nem kellően kiérlelt még (hogyan is lehetne az?), a bennük lévő tehetetlen düh és indulat gyakran elragadja őket, így nevetségessé tételük vagy lejáratásuk a legtöbbször igen egyszerű feladat.
Ez sokszor – mint most éppen az Egyesült Államokban – fordítva is elsülhet, mert a méltatlanul megalázott szereplőkkel kapcsolatban olyan szolidaritási hullámokat is elindíthat, amelyek ma még elképzelhetetlen erejű, tektonikus mélységű globális változásokat hozhatnak. Annak a Nyugatnak, amelyben Anne Applebaum és Francis Fukuyama olyan eltökélten hisz, alighanem valóban vége van. De a kibontakozó változások egy olyan új létmód kezdetét is jelenthetik, amely éppen hogy a nyugatias modell elkerülhetetlen korrekciójának biztató kezdetét jelképezi majd.
Nos, a három döntő fontosságú eseményből kettő már „múlt idő”, és az Applebaum szerint a Nyugat végét jelentő döntés született a brit népszavazáson és az amerikai elnökválasztáson is. Kétségtelenül növekszik annak a valószínűsége is, hogy a francia elnökválasztáson teljessé válik a „negatív forgatókönyv”, így Le Pen győz majd. Anne Applebaum úgy fogalmazott, hogy a Nyugat lényegét, egyben legfőbb lelki, erkölcsi és szellemi talapzatát azok a „közös értékek” jelentik, amelyek evidens módon a liberális demokrácia és piacgazdaság globálissá, egyetemessé vált létszerveződési módját alapozzák meg.
Ez a logika egyébként szinte teljesen azonos azzal, amit Francis Fukuyama japán származású amerikai politológus híres/hírhedt könyvében, A történelem vége címűben megfogalmazott. A könyv megírásakor, 1989-ben Fukuyama, akárcsak Anne Applebaum, úgy vélte, hogy a nyugatias liberális demokrácia globálissá válása a történelem végét, a liberális demokrácia értékeinek végleges győzelmét jelenti, és ezzel az emberiségre ráköszönt az örök béke és jólét korszaka. Most Fukuyama és Applebaum is siratja, sőt egyre inkább temeti ezt az általa feltételezett Nyugatot, és nem a történelem végét, hanem a világ végét vizionálja. Mindez megrendítő bizonyítéka egyébként annak, hogy a liberalizmus felsőbbrendűségét és persze végtelen türelmét hirdető személyiségek valójában milyen intoleránsak, amikor azt tapasztalják, hogy a valóság nem akar doktrínáik ketrecében illedelmesen és engedelmesen nyugton maradni.
Amit ugyanis ők a globalitás szép új világaként, a liberális demokrácia planetáris megdicsőüléseként írnak le, az valójában egy önmaga létezését is tagadó szuperstruktúra brutális diktatúrája. Olyan láthatatlan diktatúra, amely anyagilag a globális szabadkereskedelemnek álcázott kifosztással, kulturális értelemben pedig a politikailag korrekt beszéd globális véleményhatalmi terrorjával tartja fogságában a világot. Vagyis a dolog pontosan a fordítottja annak, aminek ő láttatni igyekszik. Nem a szabadság ellen, hanem épp ellenkezőleg, a szabadság visszaszerzéséért folyik a globális küzdelem. A most zajló folyamatok ugyanis az első globális jelei annak a lázadásnak, amelyben a nyolcvanas években kidolgozott és bevezetett, szabadságnak álcázott planetáris diktatúra egyre nyilvánvalóbb módon pusztító következményeivel való szembefordulás mutatkozik meg.
Ez a lázadás, lássuk be, egyelőre meglehetősen konfúz folyamat. Mindez evidens módon következik abból a könnyen belátható tényből, hogy az egyes emberi közösségek globális hatalmi szerkezettel való konfrontációjának igen-igen eltérő mintázatai létezhetnek. Az angol vagy éppen amerikai társadalom különböző szegmenseinek a globális szuperstruktúra láthatatlan diktatúrájával való súrlódása nyilván egészen más, mint, amit Európa keleti vagy déli perifériájának népei, köztük mi, magyarok is átélünk. Az meg még inkább nyilvánvaló, hogy ez a globális szuperstruktúra, a kezében lévő véleményhatalmi terrorgépezetként üzemeltetett planetáris médiával, eddig is igyekezett, és ezután is igyekszik majd mindent megtenni annak érdekében, hogy a nagyon különböző, akár egymással is ütköző érdektörekvésekkel jellemezhető globális szabadságküzdelmek reprezentánsait lejárassa, egymással szembeállítsa.
Ebben a folyamatban az is a kezére játszik, hogy kétségtelenül hiányzik az a közösen kiérlelt elbeszélési mód, amely nagykoalíciós partnerré tehetné a politikai színkép szinte valamennyi elemét képviselő lázadókat. A globális média fegyelmezőhatalmi intézményei a megtévesztő megbélyegzés minden lehetséges fegyverét igyekeznek bevetni annak érdekében, hogy ezt a globális nagykoalíciót megakadályozzák. A politikai pártok rendszerének akármelyik árnyalatát képviseljék is, mindig azonnal a szélsőséges jelzővel bélyegzik meg őket. És mivel narratívájuk sokszor valóban nem kellően kiérlelt még (hogyan is lehetne az?), a bennük lévő tehetetlen düh és indulat gyakran elragadja őket, így nevetségessé tételük vagy lejáratásuk a legtöbbször igen egyszerű feladat.
Ez sokszor – mint most éppen az Egyesült Államokban – fordítva is elsülhet, mert a méltatlanul megalázott szereplőkkel kapcsolatban olyan szolidaritási hullámokat is elindíthat, amelyek ma még elképzelhetetlen erejű, tektonikus mélységű globális változásokat hozhatnak. Annak a Nyugatnak, amelyben Anne Applebaum és Francis Fukuyama olyan eltökélten hisz, alighanem valóban vége van. De a kibontakozó változások egy olyan új létmód kezdetét is jelenthetik, amely éppen hogy a nyugatias modell elkerülhetetlen korrekciójának biztató kezdetét jelképezi majd.