Vélemény és vita
A Mulasztások Könyve
Ha a magyar és a francia mellé nem veszem föl harmadik szakként a huszadik századi irodalmat, Márainál, Hamvasnál, Szentkuthynál jóval több fehér folt maradt volna ismereteimben
A rendszerváltozás előtt ugyanúgy nem hallgathattam volna kurzusokat a 20. századi esszéről, Nagy László költészetéről és a határon túli magyar irodalomról (Görömbei Andrástól), mint bátor értelmezéseket József Attila és Illyés lírájáról (Tamás Attilától) vagy Krúdyról, Pilinszkyről (Fülöp Lászlótól – a kedves emlékű tanár úr beszélt „elfelejtett” irodalmunk másik ágáról is, Tormay Cécile munkáiról és Kaffka Margitról). A Mulasztások Könyve is csak ötlet, a tartalomjegyzék sem fér ide – éppúgy vannak benne személyes, mint nemzeti ügyek. A listát a felejtésre korlátozom, s az irodalomnál maradva, annak is csak töredékére: hogy az irodalmi évfordulók böngészése rádöbbent, kikről feledkeztem el. Noha az Arany 200 árnyékában maradt, vele egy évben született Tompa Mihályról írtam halálának százötvenedik évfordulóján, másnap, augusztus 1-jén szólni kellett volna az Arany-fiúról, a népmesegyűjtő Lászlóról is. A délibábok hőse alapvetően moralista szerzője százhúsz évvel azelőtt hunyt el, s művében leginkább az foglalkoztatta, mi a teendője az egyes embernek a nemzet szolgálatáért, és mi a nemzet dolga, hogy betölthesse hivatását.
November 7-e még mindig üldöz: elfeledkeztünk „Isten törött csellójáról”, az épp aznap kilencven éve elhunyt Tóth Árpádról és elégikus szomorúságáról –, és el Kiss József százhetvenötödik születésnapjáról november 30-án. Arany János halálával átmenetileg a magyar költészet is meghalt. Vajdát szinte már életében elfelejtik, a századvégi pesszimizmusba csüggedt Reviczkyt és Komjáthyt Kiss József ösztönzi. Szülei rabbinak szánták, de ő inkább költő lett, és lapot alapított 1890-ben: a Nyugat megjelenéséig A Hét a legfontosabb irodalmi és kulturális fórum, de maradandót csak szépprózában nyújtott. Publikál itt Jókai és Mikszáth – s itt tűnik föl Bródy Sándor. Kiss József „Horatius kései utóda”, műve az öntudat és öngúny, irónia és érzelmesség, belenyugvás és felháborodás ötvözete. Arany és Ady között ő ír a legszebben és legnagyobb szókinccsel magyarul, de nincs még itt az ideje a babitsi „új klasszicizmusnak”, s Adyék a hagyományok költője ellen fordulnak.
December 1-jén idézhettük volna föl a nyugatos Kaffka Margit alakját, halála századik évfordulóján. Hogy igaza volt-e Adynak, amikor Az élet útján című 1918-as válogatott Kaffka-verskötet kritikája végén így fogalmazott: ő a „feminizmus már megérkezett magyar diadala, egy asszony-író, akinek nem kell udvarias, hazug bókokat mondani”? Azt viszont látom, hogy Ady nem bókol. Ingerli őt, ahogy az utolsó évek verseiben dicsekszik boldogságával, de érzi mögötte a kálváriát. Hogy a folyton megsértődő Ady eszerint mennyire volt „nőies”, arról majd januárban írunk, az ő halálának centenáriumán. Kaffka Margit értő méltatója amúgy Radnóti Miklós volt, aki a lélektani prózában Szabó Magdának is utat mutató regényíróról készítette doktori disszertációját. A Színek és évek a megalkuvás tragédiája, a Mária évei az önálló utat járó asszonyé.
Végül, hogy előre pótoljak egy mulasztást – szenteste előtti irodalom gyanánt úgyis inkább az Újszövetséget javaslom: december 23-án lesz százötven éve, hogy megszületett Cholnoky Viktor. A Cholnoky-fiúk hárman voltak: Jenő földrajztudós és akadémikus lett, Lászlót a jogi pályáról elcsábította az újságírás, de soha semmi sem sikerült neki, ezért ötvenévesen a Dunába ugrott, Viktorral pedig, akit a magyar novellairodalom egyik legígéretesebb alakjának tartottak, negyvennégy évesen a tüdőbaj végzett. Polihisztori érdeklődése volt, Hegedüs Géza idézi föl az anekdotát, hogy ha valamilyen tudományos kérdésről kellett ismeretterjesztő cikket írni, szóltak Cholnokynak. Leült az íróasztalhoz, lexikont se vett elő, s a lárma közepette éppen olyan terjedelmű kistanulmányt írt, amilyet kértek, pontosan idézve történelmi dátumokat vagy vegyi képleteket is. A fent említett Kiss József vette magához A Héthez, de szívesen közölte a Nyugat is. Nemcsak az ismeretterjesztő, hanem a babonás történeteket, a töprengő-tétovázó típust vagy a humoreszket kedvelő kispróza-irodalom sokat köszönhet neki, s ő volt Shaw és Maeterlinck első magyar fordítója.
Elfogyott a betűhely, ezért most csak azt jegyzem föl itt a cédulára, hogy a Mulasztások Könyvében a polihisztor-jelenségnek is szerepelnie kell. De ez nem az én mulasztásom, hanem a koré, amelyben élünk.
November 7-e még mindig üldöz: elfeledkeztünk „Isten törött csellójáról”, az épp aznap kilencven éve elhunyt Tóth Árpádról és elégikus szomorúságáról –, és el Kiss József százhetvenötödik születésnapjáról november 30-án. Arany János halálával átmenetileg a magyar költészet is meghalt. Vajdát szinte már életében elfelejtik, a századvégi pesszimizmusba csüggedt Reviczkyt és Komjáthyt Kiss József ösztönzi. Szülei rabbinak szánták, de ő inkább költő lett, és lapot alapított 1890-ben: a Nyugat megjelenéséig A Hét a legfontosabb irodalmi és kulturális fórum, de maradandót csak szépprózában nyújtott. Publikál itt Jókai és Mikszáth – s itt tűnik föl Bródy Sándor. Kiss József „Horatius kései utóda”, műve az öntudat és öngúny, irónia és érzelmesség, belenyugvás és felháborodás ötvözete. Arany és Ady között ő ír a legszebben és legnagyobb szókinccsel magyarul, de nincs még itt az ideje a babitsi „új klasszicizmusnak”, s Adyék a hagyományok költője ellen fordulnak.
December 1-jén idézhettük volna föl a nyugatos Kaffka Margit alakját, halála századik évfordulóján. Hogy igaza volt-e Adynak, amikor Az élet útján című 1918-as válogatott Kaffka-verskötet kritikája végén így fogalmazott: ő a „feminizmus már megérkezett magyar diadala, egy asszony-író, akinek nem kell udvarias, hazug bókokat mondani”? Azt viszont látom, hogy Ady nem bókol. Ingerli őt, ahogy az utolsó évek verseiben dicsekszik boldogságával, de érzi mögötte a kálváriát. Hogy a folyton megsértődő Ady eszerint mennyire volt „nőies”, arról majd januárban írunk, az ő halálának centenáriumán. Kaffka Margit értő méltatója amúgy Radnóti Miklós volt, aki a lélektani prózában Szabó Magdának is utat mutató regényíróról készítette doktori disszertációját. A Színek és évek a megalkuvás tragédiája, a Mária évei az önálló utat járó asszonyé.
Végül, hogy előre pótoljak egy mulasztást – szenteste előtti irodalom gyanánt úgyis inkább az Újszövetséget javaslom: december 23-án lesz százötven éve, hogy megszületett Cholnoky Viktor. A Cholnoky-fiúk hárman voltak: Jenő földrajztudós és akadémikus lett, Lászlót a jogi pályáról elcsábította az újságírás, de soha semmi sem sikerült neki, ezért ötvenévesen a Dunába ugrott, Viktorral pedig, akit a magyar novellairodalom egyik legígéretesebb alakjának tartottak, negyvennégy évesen a tüdőbaj végzett. Polihisztori érdeklődése volt, Hegedüs Géza idézi föl az anekdotát, hogy ha valamilyen tudományos kérdésről kellett ismeretterjesztő cikket írni, szóltak Cholnokynak. Leült az íróasztalhoz, lexikont se vett elő, s a lárma közepette éppen olyan terjedelmű kistanulmányt írt, amilyet kértek, pontosan idézve történelmi dátumokat vagy vegyi képleteket is. A fent említett Kiss József vette magához A Héthez, de szívesen közölte a Nyugat is. Nemcsak az ismeretterjesztő, hanem a babonás történeteket, a töprengő-tétovázó típust vagy a humoreszket kedvelő kispróza-irodalom sokat köszönhet neki, s ő volt Shaw és Maeterlinck első magyar fordítója.
Elfogyott a betűhely, ezért most csak azt jegyzem föl itt a cédulára, hogy a Mulasztások Könyvében a polihisztor-jelenségnek is szerepelnie kell. De ez nem az én mulasztásom, hanem a koré, amelyben élünk.