A Kennedy-projekt

Szenzációként tálalják: nemsokára lejár a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos utolsó dokumentumok titkosítása is – minden kiderülhet az 1963. november 22-én a texasi Dallasban elkövetett merénylettel kapcsolatosan.

Ha oly régen volt is, tizenkét éves korából már bőven vannak az embernek emlékei. Nem is annyira a „tálalás”, nem maguk az események és az általuk keltett visszhang maradt meg bennem, sokkal inkább az a több mint különleges, rendkívüli hangulat, az a baljós, feszült, szokatlan és nyomasztó miliő, ami és ahogyan követte a hírhedtté lett tankönyvraktár közelében történteket, a nyitott elnöki kocsiban férjére boruló szép Jacqueline képét, Oswald elfogását és két nap múlva bekövetkezett, enyhén szólva már akkor is furcsa és árulkodó kivégzését Jack Ruby bártulajdonos által – és a többit. Valamilyen dermedt hihetetlenségérzet, a rendkívüliség, a „minden megtörténhet” gyomorszorító érzése összekapcsolódott valamiféle ősglobális félelem fenyegetettségének rémével, jól emlékeztünk még az éppen egy évvel azelőtti, 1962. októberi kubai rakétaválságra, amikor a szovjet–amerikai szembenállás még a külvárosok népe számára is felismerhetően a szó szoros értelmében a megsemmisülés közvetlen szélére sodort az atom-világháború veszélyének közelségével mindnyájunkat – tényleg az egész létező világot. És még az sem volt igazán megnyugtató, hogy az amerikaiak Kennedy vezette bátor ellenállása végül meghátrálásra késztette a Kubában atomrakétáikkal vitézkedő szovjet imperialistákat.

Most Kennedy elnök meggyilkolása ezt a szorongást időtlenítette: ha csak úgy lepuffanthatják az akkoriban még világreménységet jelentő, titkon istenített Amerika első emberét – tényleg minden, de minden lehetséges, uramisten, hát micsoda világ ez.

Manapság, fél évszázadnál is hosszabb idő elmúltával ki kell jelenteni: divatos (bár általam utált!) szóösszetétellel – „Kennedy-projekt” van. Az működik, az van folyamatban, azon dolgoznak.

Ha a józan magyar paraszti ész érveivel venném sorra a történteket, már a valamikor oly nagy port fölvert Warren-jelentésnél meg kellene állnunk. Mark Lane híres könyve, a már 1966-ban (magyarul 1967-ben!) megjelent Elsietett ítélet ugyan az elnökgyilkosságot vizsgáló Warren-jelentés bírálatának nevezi önmagát (akkor mi a francnak kellett a több évtizedes titkosítgatás és az egész eszelős titkolózgatás, uraim?) –, de erre csak legyinthetnénk. Főleg, ha az ókori jogi-nyomozói, mindenek fölötti alap, a cui prodest, a kinek áll érdekében hűvös hulláma simít végig rajtunk. Ahhoz is évtizedeknek kellett eltelniük, hogy a neves szökött román titkosszolgálati vezér, a Vörös horizontok és A Kreml árnyékában szerzője, Ion Mihai Pacepa elénk tegye Kolumbusz tojását és kimondja, amit nagyjából mindenki tud vagy sejt: fölöttébb nagy valószínűséggel a szovjet pártvezető, Nyikita Hruscsov bízta meg Lee Harvey Oswaldot Kennedy meggyilkolásával.

Mert ez szinte kizárólag, leginkább és legjobban neki állt, neki állhatott érdekében. Hogy később, mint Pacepa írja, Hruscsov állítólag meggondolta magát, „de már nem tudta megállítani a vakbuzgó amerikai fiatalembert” – vagy igaz, vagy nem, de nem is túl érdekes. Miként az sem, hogy Oswaldot 1957-ben szervezte volna be a KGB, és ellenszegülésért (a gyilkosságot lefújó szovjet parancs végre nem hajtásáért) lőtte volna agyon Ruby, aki mellékesen szintúgy a KGB embere volt. (Annak rendje-módja szerint később őt is eltették láb alól.) És hogy minden szovjet csatlós állam titkosszolgálatának vezetője tudott a készülő merényletről: az csak természetes, végtére szakmai együttműködés és szolidaritás is van a világon, elvtársak.

Azért csak légyen lelkendezés, hogy most rövidesen aztán végleg mindenről lehull a lepel – a projekt folytatódik, és ez a fő. Korszerűsítve és továbbfejlesztve, természetesen. Ilyen világban élünk, igen. Lehet rémüldözni, bár már elmúltunk tizenkét évesek.