A Keleti gitárosa

A gitárost már hetek óta figyelem. Először azt hittem, azért, mert boldogult úrfikoromban (1967-68) ama beatőrületes időben, mint azt Horváth Péter pályatársam (Egéridő, Szerelem első vérig etc.) tanúsíthatja (ő szólós volt, én akkordos), magam is a villámsebesen burjánzó együttesek egyikében pengettem, és ugye időskori nosztalgiák meg minden. Azután rájöttem, nem erről van szó.

Valahányszor keresztülhaladtam az aluljárón és meghallottam a hagyományos elektromosgitár-hangszínben – kicsit örök-Shadows stílusban – elszólózni a Hey Jude-ot és a Nagy utazást vagy bármi mást: megdöbbenve tapasztaltam, hogy bármennyire sietnék, akármerre kalandoztak előzőleg a gondolataim, akármilyen fontos és sürgős dologra kell éppen koncentrálnom: amit hallok, óhatatlanul, szelíd, de annál határozottabb erőszakossággal egy irányba terel.

Már tizenéves, álombéli hangulatok omlanak szét az aluljáróban, hosszú hajú, gyönyörű indián lányok és ezerszázalékosan romantikus, hősi élethelyzetek, a kicsit visszhangos, nagyon mélyről érkező gitárhangok régen tovatűnt, kellemesen gomolygó atmoszférával borítanak el mindent.
A hangok fölszállnak, szétáradnak a Baross téren, végig Budapesten és tovább, el, messze a síkon, túl a hegyeken, el egészen a Kárpátok gerincéig.

Úgy tűnik, nem is a Keleti, hanem magának a Keletnek a gitárosa áll és játszik itt, igen, az ősi Keleté, ahonnan jöttünk. És ahonnan a fény, a tisztaság, az örök Új öröme érkezik, nap mint nap. Igric, regős, krónikás-dalos: áll és penget a tavaszban.

Szól, egyre csak szól a gitár itt, az aluljáróban, telik-múlik az idő, csillag esik, föld reng, jött (s múlt) éve csodáknak, megaláztatásoknak, büszkeségeknek, örömöknek, bánatoknak – a magányos szóló meg csak itt kanyarog, zeng-zúg körülöttünk. A gitáros – vékony arcú, szemüveges fickó – kicsit a leárnyékolt ég felé fordított arccal játszik, annyi megállapítható, elég könnyedén, biztos fogólap-, azaz bundkezeléssel, icipicit talán már fásultan ugyan, de kitartóan és a színvonalra következetesen ügyelve.

Itt, a Keletinél, összeakaszkodott szerelmes párok, bőröndjüket sietősen húzó magányos diáklányok, kiképző őrmestereket megszégyenítő hangerővel és szókinccsel cseverésző nemzetiségi fiatalemberek és félénken a metró felé szaporázó nyugdíjasok gyűrűjében, úgy tűnik, tulajdonképpen közönyösen szállanak a szép dallamhangok az alacsony mennyezet felé, de a gitáros ezzel egyáltalán nem törődik. Arra sem nagyon figyel, hogy mellette elhaladva ki és mennyi pénzt ejt a gitártok melletti dobozkába.

Amint mellé érek – magam is meglepődöm, milyen megkönnyebbült, felszabadult boldogsággal, tizenhat évesen és akkordozva –, nem állom meg, rámosolygok, hosszasan, széles, áradó, átszellemült mosollyal. Értetlenül, kicsit csodálkozva néz utánam a szemüvege mögül, talán még némi gyanakvással is.

Nem baj. A gitár szól tovább.