A 21. századi kereszténydemokrácia

Orbán Viktor miniszterelnöki beiktatásán arról beszélt, hogy a magyarok válasza a megváltozott világra az, hogy a zátonyra futott liberális demokrácia bütykölése helyett inkább felépítettük a 21. századi kereszténydemokráciát. Ennek kapcsán talán érdemes lenne eltöprengenünk azon, hogy vajon mit is jelent a kereszténydemokrácia, sőt egyáltalán a demokrácia fogalma mai világunkban.

A Nyugat nagyjából 1400 éve létező „nagykultúrája” (Oswald Spengler szóhasználatával élve) az első hétszáz év során a kora kereszténység tradicionális szakralitásának kultúrája volt. A második, máig tartó hétszáz év során azonban a modernitás deszakrális civilizáció­jává alakult át. E deszakrális civilizáció hosszú szellemi előkészítés után a 19. századtól kezdve két létszerveződési pillérre építette önmagát, az egyik a liberális demokrácia, a másik a (liberális) szabad piac. Míg a tradicionális szakralitás lételméleti értelemben vett „célfüggvénye” a kereszténység transzcendens szellemi lényegére, az üdvösségre, az Isten szerinti életre épült, a modernitás a fizikai élvezetek kielégítésére alkalmas anyag-tömeg szakadatlan növelését tekinti létezése lényegének.

A liberális demokrácia uralomgyakorlási lényegét tekintve nem más, mint a meghatározó tőkestruktúrák rejtett diktatúrája, amelyet a választási procedúra látszólagos szabadsága igyekszik „demokratikussá” maszkírozni, amit a társadalom anyagi léte újrateremtése szintjén a „szabad piac” alapoz meg, ami a dolgok természetéből adódóan a legnagyobb tőkestruktúrák korlátlan szabadságát jelenti. Kezdetben a Fugger és Medici családok „szabadságát”, ma pedig utódaik, a globális pénzhatalmi struktúrák már teljesen átláthatatlan planetáris hálózatát, kifosztó szivattyúinak rejtett hidraulikáját.

A kereszténység szakrális talapzatának megrendülése már a 13. században elkezdődött, és amikor 1513-ban X. Leó néven a Medici bankárdinasztia fejét választják pápának, majd tíz évvel később egy újabb Medici herceget VII. Kelemen néven, minden elveszni látszik. A „kufárok fejedelmeinek” pápává választása már egyértelmű jele annak, hogy a keresztény egyház képtelen szellemi funkciójának betöltésére, nemcsak hogy nem tudja megvédeni a tradicionális szakralitás létszerveződési módját, de egyenesen ő áll az élére a deszakrális pusztításnak. És ezt csak tovább fokozza az, hogy a reformáció, bár eredeti célja a szakrális rend helyreállítása, nem képes a degenerálódás megállítására, sőt akaratlanul ő maga is tovább fokozza azt.

Ez vezet aztán egy évszázaddal később, 1618 és 1648 között ahhoz a három évtizeden át zajló brutális mészárláshoz, amit a katolikus uralkodók és a protestáns fejedelmek vívnak egymással a „keresztényi szeretet” nevében, harminc év alatt elpusztítván Európa népességének több mint egyharmadát. Bármilyen fájdalmas is ezzel szembesülnünk, de az európai keresztény ember az elmúlt fél évezred során valójában tehetetlenül tűrte, hogy a világ irányítását egyre inkább átvevő, saját létét azóta is tagadó „láthatatlan” globális szuperstruktúra megfossza őt a nyugati kultúra szellemi önújrateremtésének irányításától. Ezt a folyamatot fejezi be az a „valami”, amit fesztelen természetességgel úgy szoktunk megnevezni, hogy állam és egyház szétválasztása.

Ezt a szétválasztást az elmúlt egy-két évszázad során mint a nyugatias modernitás demokratikus berendezkedésének legnagyobb és egyben legértékesebb „vívmányát” illik ünnepelni, pedig az európai szakrális kultúra szisztematikus önmegsemmisítését „ünnepeljük” ezzel. Ez a szétválasztás az uralkodó globális véleményhatalom szerint azért a legkomolyabb vívmánya a nyugatias (liberális) demokráciá­nak, mert ezzel és csak ezzel biztosítható az állam értéksemlegessége.

Az értéksemlegesség fogalma feltehetőleg az egyik legpusztítóbb, legmérgezőbb kifejezés a nyugatias modernitás önmeghatározásra szánt fogalomkészletében. A történelem ugyanis elég megrendítő módon jelzi számunkra, hogy nem lehet ennél képtelenebb állítás. Nincs, soha nem is volt, és eleve nem is létezhet olyan társadalom, emberi közösség, amelyet ne a lelki, erkölcsi, szellemi értékek masszív talapzata tartana meg.

Ez mozgatja azokat a normatív struktúrákat, amelyek meghatározzák, hogy az adott emberi közösség milyen módon teremti újjá önmagát anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi értelemben egy­aránt. Aki értéksemlegességről beszél, az vagy végzetesen tudatlan, vagy végtelenül cinikus, hisz az értéksemlegesség nem létezik, nem létezhet. Amit a világot ellenőrzése alatt tartó globális véleményhatalmi diktatúra urai értéksemlegességnek mondanak, az valójában az általuk fenntartott rend, az általuk mesterségesen felépített hamis szükségletek kielégítésére alkalmas anyagtömeg engedelmes létrehozására és elfogyasztására való késztetés folyamatos újratermelését biztosító rend.

Ez a rend kizárólag a primitív fizikai szükségletek kielégítésére való szüntelen törekvésnek, mint a világ legfőbb lényegének az elfogadtatására épül. Az állam s egyház szétválasztása tehát egyáltalán nem értéksemlegessé tette a nyugatias modernitás világát, hanem egy olyan rejtett, következésképp beazonosíthatatlanul mindent szétroncsolni képes értékrend diktatórikus hatalmát építette ki, amely az egész már teljesen elnyugatosított világot, de legfőképpen az európai keresztény fehér ember kultúrájának maradványait is elpusztítással fenyegeti.

A kereszténydemokrácia az egyetlen esély ennek a pusztításnak a megállítására vagy legalább lelassítására mai világunkban.