Vélemény és vita
A 133 Könyve
A történelmi jelzőaggatás relatív. Kiváló példa erre a „dicsőséges” szégyellnivaló sorsa
Lehet egy jelzővel is történelmet hamisítani, főleg ha manipulált iskolai tananyaggal ivódik generációk emlékezetébe. Március 21. megdicsőült a „Forradalmi Ifjúsági Napok” közepén. Történészek dolga az augusztus 1-jén lezárult 133 nap hiteles értékelése, mi csak azon a szimbolikus dátumegyezésen hökkenünk meg, hogy éppen öt évvel vagyunk a Nagy Háború kitörése után – július 28-án érkezett Bécsből a hadüzenet Belgrádba; július 31-én a Monarchia általános mozgósítást hirdetett; augusztus 1-jén Németország hadat üzent az oroszoknak, két nappal később a franciáknak, és a következő napokban mindenki hadat üzent mindenkinek. Stefan Zweig írta: „Európában lehetetlenné vált, hogy valakivel értelmes beszélgetést lehessen folytatni.” Minden háború így kezdődik? – kérdezzük évszázad múltán a mai Európára tekintve.
De mi volt a magyar írók felelőssége a Tormay Cécile Bujdosó könyve után „patkányforradalomként” ismert vörös őrületben? Látták-e a különbséget a szűzfehér és az ördögi szín között? Előbb a háborút is megujjongták, mielőtt fölismerték az önpusztító hamisságot. A Nyugattal szemben Ady ellenezte a háborút, Móricz a célvesztésről írt, Kosztolányi az egyszülött baka fiát féltő fájdalmas anya képét rajzolta a „tébolyult nyárban”.
S mi történt a tébolyult tavaszban? Babits hamarosan az elefántcsonttornyot választotta, Tóth Árpád is magába zárkózott, pedig bíztak a rendcsinálásban, nem látva a tartalmi különbséget, amely a létező jogrendet elvető proletárdiktatúra szótári jelentésében rejlett. Illyés a kamaszfej szédületével magyarázta később az elragadtatást; Juhász Gyula Forradalmi kis kátéba fogalmazta üdvözletét; s még Szabó Dezső is a „hadimilliomosok” uralmának végét remélte. Az Írói Direktórium olyan konc volt, amely az irodalom megtisztító erejébe vetett naiv hitre épített. Pedig Móricz megírta, a forradalmat íróként vagy költőként vizionálni egészen más, mint személyesen átélni. Gondolták vajon, hogy a hivatalból föléjük kirendelt Lukács György népbiztosként „tizedeltetésre” adja sötét lelkét?
A dicsőség azonban csak nem akart jönni. S hogyan magyarázta az elfordulást a marxista irodalomtörténet? „Ha az imperialista túlerő támadása katonailag meg nem dönti a Magyar Tanácsköztársaságot, a kommunistáknak lehetőségük nyílt volna hibáik kijavítására, legyűrték volna belső nehézségeiket, és az írók zöme továbbra is segítette volna őket az új világ építésében.” Azt is írja a tananyag, hogy a Földművelésügyi Minisztérium Néplapját szerkesztő Móricz az elmaradt földosztást sajnálta, 1919-es naplójegyzeteit azonban elhallgatta. Pedig ez a hűséges Tükör. A tisztalelkű embernek ki kell hullnia a forradalomból, ahol „a szájasok és üvöltők, a becstelenek és közönségesek, a pimaszok érvényesülnek, sőt a csalók, gyilkosok, a jasszok, zsebtolvajok, az útonálló rablók, a börtöntöltelékek”. S a forradalmat éneklő költőket azzal riogatta, hogy rájuk szabadítja a „gaz elemeket, amelyek föl fognak égetni, mindent, ami szépet és jót” a költők, próféták és igaz emberek teremtettek. El is vonult teremteni, amire így reflektált, vizsgálati fogságát felidézve: „Azt kellett volna mondani, hogy az a vétkem, hogy ahelyett, hogy a bolsevizmust szolgáltam volna, kimentem Leányfaluba és feltörte a tenyerem a kapa, s ott három hónapon át senkivel se beszéltem, ki se mentem az udvarból. Ehelyett azt mondtam, hogy mielőtt kimentem volna, írtam öt cikket.”
Móricz negyvenéves volt, érett. Márai tizenkilenc, s a Vörös Lobogó a művészi érvényesülést ígérte – ennek keserű levét itta első emigrációjában. Krúdy állandó pénzhiányban szenvedett, csömörét a háború csak erősítette, amúgy se a politikai éleslátásáról volt híres. Károlyi mellé állt A kápolnai földosztás című füzettel. Új történelmet kell írni – fogalmazott 1919 elején. „A királyszobrokat kell ledönteni, hogy meglássuk: mennyi a fűrészpor odabent, a nemzeti elképzelésben, a szentek és hősök ravatalán, összekulcsolt kézzel fekvő eszményképeket kell levetkőztetni”. Ő jegyezte a Közoktatási Népbizottság hatvanezer példányos brosúráját, a Fehérvári Könyvet, amelyből úgy tűnik, mintha Krúdy is kommunista lett volna. Kelecsényi László azonban felteszi a kérdést, hogy miért hallgatott 1919 nyarán. Erre is válaszol A bolsi című tárca.
Történt, hogy a kommün első heteiben összehívták az írókat. A vendéglátó Kun Béla volt. Nem fenyegetőzött – mint amikor Kosztolányinak azt mondta, hogy a proletárállamnak nem kellenek versek; ha nem tanul valami mesterséget, és okoskodik, akkor kivégezik –, Kóbor Tamás mégis halálfélelemmel ült be a bőrkabátosok mellé a kocsiba. Krúdy halkan dörmögte maga elé: „Na, most már mehetünk a Bakonyba […] öreganyámhoz.” Nem vette fel az előleget az „írói szocializálásra”, hanem ősz elején megírta szorongásait A bakonyi bujdosó címmel.
De mi volt a magyar írók felelőssége a Tormay Cécile Bujdosó könyve után „patkányforradalomként” ismert vörös őrületben? Látták-e a különbséget a szűzfehér és az ördögi szín között? Előbb a háborút is megujjongták, mielőtt fölismerték az önpusztító hamisságot. A Nyugattal szemben Ady ellenezte a háborút, Móricz a célvesztésről írt, Kosztolányi az egyszülött baka fiát féltő fájdalmas anya képét rajzolta a „tébolyult nyárban”.
S mi történt a tébolyult tavaszban? Babits hamarosan az elefántcsonttornyot választotta, Tóth Árpád is magába zárkózott, pedig bíztak a rendcsinálásban, nem látva a tartalmi különbséget, amely a létező jogrendet elvető proletárdiktatúra szótári jelentésében rejlett. Illyés a kamaszfej szédületével magyarázta később az elragadtatást; Juhász Gyula Forradalmi kis kátéba fogalmazta üdvözletét; s még Szabó Dezső is a „hadimilliomosok” uralmának végét remélte. Az Írói Direktórium olyan konc volt, amely az irodalom megtisztító erejébe vetett naiv hitre épített. Pedig Móricz megírta, a forradalmat íróként vagy költőként vizionálni egészen más, mint személyesen átélni. Gondolták vajon, hogy a hivatalból föléjük kirendelt Lukács György népbiztosként „tizedeltetésre” adja sötét lelkét?
A dicsőség azonban csak nem akart jönni. S hogyan magyarázta az elfordulást a marxista irodalomtörténet? „Ha az imperialista túlerő támadása katonailag meg nem dönti a Magyar Tanácsköztársaságot, a kommunistáknak lehetőségük nyílt volna hibáik kijavítására, legyűrték volna belső nehézségeiket, és az írók zöme továbbra is segítette volna őket az új világ építésében.” Azt is írja a tananyag, hogy a Földművelésügyi Minisztérium Néplapját szerkesztő Móricz az elmaradt földosztást sajnálta, 1919-es naplójegyzeteit azonban elhallgatta. Pedig ez a hűséges Tükör. A tisztalelkű embernek ki kell hullnia a forradalomból, ahol „a szájasok és üvöltők, a becstelenek és közönségesek, a pimaszok érvényesülnek, sőt a csalók, gyilkosok, a jasszok, zsebtolvajok, az útonálló rablók, a börtöntöltelékek”. S a forradalmat éneklő költőket azzal riogatta, hogy rájuk szabadítja a „gaz elemeket, amelyek föl fognak égetni, mindent, ami szépet és jót” a költők, próféták és igaz emberek teremtettek. El is vonult teremteni, amire így reflektált, vizsgálati fogságát felidézve: „Azt kellett volna mondani, hogy az a vétkem, hogy ahelyett, hogy a bolsevizmust szolgáltam volna, kimentem Leányfaluba és feltörte a tenyerem a kapa, s ott három hónapon át senkivel se beszéltem, ki se mentem az udvarból. Ehelyett azt mondtam, hogy mielőtt kimentem volna, írtam öt cikket.”
Móricz negyvenéves volt, érett. Márai tizenkilenc, s a Vörös Lobogó a művészi érvényesülést ígérte – ennek keserű levét itta első emigrációjában. Krúdy állandó pénzhiányban szenvedett, csömörét a háború csak erősítette, amúgy se a politikai éleslátásáról volt híres. Károlyi mellé állt A kápolnai földosztás című füzettel. Új történelmet kell írni – fogalmazott 1919 elején. „A királyszobrokat kell ledönteni, hogy meglássuk: mennyi a fűrészpor odabent, a nemzeti elképzelésben, a szentek és hősök ravatalán, összekulcsolt kézzel fekvő eszményképeket kell levetkőztetni”. Ő jegyezte a Közoktatási Népbizottság hatvanezer példányos brosúráját, a Fehérvári Könyvet, amelyből úgy tűnik, mintha Krúdy is kommunista lett volna. Kelecsényi László azonban felteszi a kérdést, hogy miért hallgatott 1919 nyarán. Erre is válaszol A bolsi című tárca.
Történt, hogy a kommün első heteiben összehívták az írókat. A vendéglátó Kun Béla volt. Nem fenyegetőzött – mint amikor Kosztolányinak azt mondta, hogy a proletárállamnak nem kellenek versek; ha nem tanul valami mesterséget, és okoskodik, akkor kivégezik –, Kóbor Tamás mégis halálfélelemmel ült be a bőrkabátosok mellé a kocsiba. Krúdy halkan dörmögte maga elé: „Na, most már mehetünk a Bakonyba […] öreganyámhoz.” Nem vette fel az előleget az „írói szocializálásra”, hanem ősz elején megírta szorongásait A bakonyi bujdosó címmel.