A félelemben megszűnik az élet

A címben szereplő mondatot egy olyan emberrel készített riportból idéztem, melynek alanya egykor – egészen pontosan 1996-ban – beszélt a Névjegy című rádiós műsorunkban. Ő joggal, mondhatni sok-sok átélt tapasztalatból vonta le a címben olvasható megállapítást. Az illető ugyanis 1910-ben született és 2003-ban, tehát 22 éve halt meg. Nem éppen fiatalon, és sok-sok tapasztalattal a „birtokában”. Ő volt dr. Varga László, sok kereszténydemokrata ember példaképe, aki 1948-ban hagyta el Magyarországot, mégpedig azért, mert az akkori Demokrata Néppárt képviselőjeként támadások indultak ellene. Az ÁVH lehallgatta a telefonjait, szüntelenül zaklatták, s ő a feleségével együtt úgy döntött, hogy nem lehet ott élni, ahol az ember fél. A félelemben megszűnik az élet, vélte, így az emigrálást választotta. Betartotta saját magának tett ígéretét, miszerint turistaként, látogatóba nem jön haza. Csak akkor, ha majd végleg hazajöhet. Negyvenegy év kellett hozzá, hogy ez bekövetkezzen, s felkereshesse szülei sírját. Addig azonban az emigrációban, rövidebb európai tartózkodás után az Egyesült Államokban telepedtek le. Róla is, mint a sok-sok negyvenes, ötvenes, hatvanas években külföldre ment magyarról elmondható, igencsak regényes élete volt. Tisztelői és számos itthon maradt régi kollégája, barátja úgy vélekedett róla, hogy ahová eljutott, mindenütt hallgattak a szavára. Az 56-os események őt is megtörték, miként a számos, ugyancsak az amerikai földrészre került magyar embert. Nyugodtan vélhetjük, hogy minden hazáját elhagyó, menekülni kényszerülő s kényszerűségből az emigrációt választó ember élete kész regény. És nincs „mi lett volna, ha!” – mert ilyen esetben erről nem is érdemes merengeni. Nem tudjuk – egyetlen esetben sem – mi lett volna. Az itthon hagyott emléke és cselekedetei, írásai minden politikus számára példát jelenthetnek, s ez már önmagában örvendetes a politika iránt érdeklődő, valamint politikai szerepet vállaló ember számára.

Mindenesetre dr. Varga László cselekedni kezdett. Ő hozta létre a New York-i Magyar Színházat, s könyveket és novellákat is írt. Így vallott erről az időről: „Amikor azt éreztem, hogy a forradalom végleg elbukott, hát elhatároztam, hogy maradok. Ügyvédi irodát nyitottam, és 27 évig dolgoztam ügyvédként Amerikában. De mindig szerettem volna egy társadalmi kört vagy társaságot létrehozni. Még otthon írtam egy színdarabot, úgy húszévesen. És vonzott a színház is. Olyan kitűnő irodalomtanárom volt, mint Szerb Antal. Ő oltotta belém a színház szeretetét. Tudtam, hogy New Yorkban még sosem volt magyar prózai színház. Így az 1980-as években elhatároztam, hogy megalakítom a Magyar Színházat. Magyar klasszikusokat adtunk elő, úgy érzem, nagy sikerrel. De játszottunk Heltai Jenő, Molnár Ferenc, Karinthy Ferenc és Herczeg Ferenc darabokat is. És hát az én tollamból is született már 18 darab, ezeket is bemutattuk.”

Varga László hagyatéka a ma jogászainak is sokat segíthetnek, a fentebbi mondatok igazán csak nagy vonalakban mutatnak valamit róla. Hagyatéka azonban – s nem csak a néhány színdarab – fellelhető. Most csak egyetlen munkájára hívom fel a figyelmet. Ugyanis tagja és szervezője volt annak a Magyar Nemzeti Bizottmánynak, amely bizonyította az ENSZ kényszermunkát vizsgáló bizottsága előtt, hogy Magyarországon hetvennégy munkatábor volt.

Dr. Varga László aztán 1989-ben hazatért. Régi harcostársai, és politikai szereplésének tisztelői nagy örömére – végleg. Sokan mentek ki Ferihegyre 1989-ben, hogy tisztelettel fogadják, amikor az őt hazaröptető repülőgépről leszáll. Újságíró barátom megkérdezte tőle, milyen kép fogadta négy és fél évtized után? Így válaszolt: „Örök élmény, amikor a repülőgép kereke a Ferihegyi reptér betonjára ért. A szívem megdobbant és egyszerre úgy éreztem, bármilyen hihetetlennek is hangzik, amit mondok, mintha sosem mentem volna el.”

Még mondja valaki, hogy nem „színház az egész világ”!