Az igazság pillanata

Akik manapság – már csak a koruk miatt is – a történelemkönyvekből vagy az újságcikkekből tanulják meg az elmúlt egy-két-három évtized történelmét, azok szerencsések, mert nem kellett átélniük a létező valóságot, amely bizony sokszor tette próbára a történéseket személyesen, az események résztvevőiként átélők türelmét. Sokaknak még a puszta létét is fenyegette néhány esemény, gondoljunk csak a Gyurcsány-éra lovas-attakjára, amikor 2006-ban, az ’56-os forradalom 50. évfordulóján be nem jelentett tüntetések kezdődtek, melyek összecsapásokba torkolltak a rendőrség és a kormányellenes tüntetők között. A rendőrség ártatlan emberekre is támadt, törvényt sértően alkalmazott erőszakot, egyszóval az járt jól, aki megpróbált kimaradni a zavargásokból. Már ha tudott. Nos, egy ilyen esetről ugyebár csak az abban résztvevők tudnak hitelesen beszélni, akik nem voltak ott, azok már csak elbeszélésekből, újságcikkekből, könyvekből tudnak képet alkotni maguk számára arról, mi is történt akkor az utcákon.

Az a bizonyos sokat emlegetett „igazság pillanata” sosem jön el könnyen az emberiség életében. Már csak azért sem, mert az igazságot mindig túl sok embernek érdeke elhomályosítani, avagy eltitkolni. Sok-sok esetben aztán jó ideig kell várni, amíg elfogadhatóan kiderül egy-egy cáfolhatatlan tény. Vélhetően minden történelmi esemény őriz olyan titkokat, amelyeket talán sosem fognak teljes valójában megismerni – még az ilyen esetekben aktívan résztvevők sem. Az élet aztán persze megy tovább, a történészek tán csak hosszú évtizedek után tudnak minden részletet elénk tárni, ha egyáltalán tudnak. A történelem felelős szereplőinek vélhetően érdeke is, hogy ne derüljön mindenre fény. Így aztán nem is derül. Magam például nem oly régen tudtam meg, hogy az Európát elárasztó bevándorlás – amely ugyebár még mindig tart – teljesen törvénytelenül zajlott. Ezt elfelejtették velünk közölni – mindmáig, ha nem tévedek. A fékevesztett demokráciában, melyben élünk, most került ugyanis kezembe egy legalább öt éve íródott cikk a fentebb emlegetett törvénytelenségről. Elnézést, ha már mindenki tudta, csak én nem, hogy az 1951-es genfi menekültügyi egyezmény értelmében csak azoknak a bevándorlóknak kellene ideiglenesen menedékjogot adni, akik bizonyítani tudják, hogy hazájukban büntetőeljárás alá kerültek, és csak akkor, ha közvetlenül egy nem biztonságos országból érkeznek. Ráadásul az egyezmény az ideiglenes védelemre, és nem a bevándorlásra vagy a végleges letelepedésre vonatkozik. Szerintem ezt igen kevesen tudták, mindenesetre a lényeg mégis csak az, hogy ha a fentebbi szabályokat betartották volna, akkor az Európai Unióba érkező „bevándorlók” száma a mainak töredéke lenne csupán, no és vissza is lehetne őket küldeni. Na, erre varrjunk gombot!

Joggal mondhatjuk tehát, hogy az Európai Unió fütyült a saját törvényeire. Azt hiszem, ez máig sem változott, de hagyjuk is a múltat, mert az Unió az a hely, ahol semmi sem változik, az a hely, ahol áll az idő. Arra gondoltam, hogy vajon eljön-e egyszer az igazság pillanata valahára? Mármint arra, hogy az EU fura urai betartják a törvényt. A saját törvényeiket. Eddig ugyanis folyton folyvást a törvények ellen dolgoztak, a migránshelyzet szinte kezelhetetlen, a gazdaság nem szárnyal, háborúpártiak uralkodnak, a józan ész meg már igencsak régen nyugovóra tért. Nos, nem tudom, hogy a fentebb emlegetett uniós törvényt egy percig is alkalmazták volna. Aligha hinném. Viszont átverésünk továbbra is folytatódik. Felelősséget pedig Európa elbaltázott vezetése miatt egyetlen uniós nagyszájú főember sem vállal – Angela Merkeltől a mai vezérekig. Vagy ha igen, arról sürgősen értesítsék szerkesztőségünket. Mert az különleges pillanat lenne. AZ IGAZSÁG PILLANATA.