Népesség, egészség, békesség

A politikai kommunikáció beszédtere sok mindenre alkalmas lehet, de arra, hogy nyugodt és objektív módon elemezze az adott emberi közösség általános helyzetét, arra biztosan nem. Pedig, de szép is volna egy „ideáltipikus” demokrácia, ahol a „nép okos gyülekezetében hánynánk vetnénk meg száz bajunk”, hogy ügyetlenül parafrazáljam József Attila híres versét.

A politika világa általában sem ilyen, de most aztán végképp nem, mert a rendszerváltás rendszere 36 évének egészen bizonyosan ez a 2026-os választás lesz a legdrámaibb eseménye. Mondom ezt úgy, hogy az Antall kormány államtitkáraként sikerült egy „wellness hétvégét” a Parlament épületében tölteni a taxisblokád néven elhíresült „csinált forradalom” idején, szóval vannak tapasztalataim. Most álnaiv módon mégis arra tennék kísérletet, hogy a rendszerváltás rendszerének ezt a második berendezkedését, vagyis a 2010-től 2026-ig tartó időszakot úgy próbáljam mérlegre tenni, hogy azt ne a „pártos indulat”, hanem a természetadta kíváncsiság vezesse. Hogy előre lelőjem a poént, jelzem, hogy elmegyek választani és a Fideszre fogok szavazni, de nem azért, mintha hibátlannak tartanám ezt a tizenhat évet, hanem azért, mert nincs olyan politikai alakzat, amelyről számomra hihető volna azt képzelni, hogy jobb kormányzati teljesítményt nyújtana, mint Orbán Viktor kormánya. (Ha volna ilyen, természetesen arra adnám le voksomat, de nincs ilyen.)

Ha valóban arra törekszünk, hogy megértsük mi is történt ez alatt a több, mint másfél évtized alatt, először azt kellene világosan látni, hogy ez a második berendezkedés azért hozta egymás után a Fidesz kétharmados győzelmeit, mert a magyar társadalom indulatosan nemet üvöltve megbuktatta a rendszerváltás rendszerének első berendezkedését, amely 1990 és 2010 között üzemelt. És azért buktatta meg, mert húsz év alatt a többség számára semmit nem teljesített az ígéretekből. A történelmileg vesztes többség anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi értelemben ugyanolyan kifosztottnak érezte magát, mint a széthulló késő Kádár-korszak során. Nem árt ehhez hozzá tenni, hogy 1978 és 1996 között az egy keresőre eső reálbér 38%-kal csökkent, és 2005-ben ugyanakkora volt, mint 1978-ban volt. És ezt a brutális kifosztást a magyar társadalom lázongás nélkül élte át, kivéve azt a bizonyos taxisblokádot, ami ugyan „csinálva” volt, de hogy nem a nép által, az biztos. Ez a „globális SZDSZ” által csinált esemény egy figyelmeztető lövés volt a kormány és a halálosan beteg miniszterelnöknek „címezve”, hogy mi vár rá, ha nem hajtja végre engedelmesen e „nem létező” világerő utasításait. A vicces az, hogy ugyan engedelmesen végrehajtotta, de így is teljes bukás és végül tejes megsemmisülés lett a sorsa. Igaz a lokális SZDSZ is „nyom nélkül eltűnt”, de ennek inkább az volt az oka, hogy mint „bűnjelet” tüntessék el a világ urai.

A 2010 és 2026 között regnáló második berendezkedés egy kivételesen sikeres nemzeti nagykoalíciós kísérlet, amelyet a Fidesz nem pártként, hanem tucatnyi belső pártból álló koalícióként vitt végbe. Sikerét nem is elsősorban a mérhető eredmények adják, hanem az, hogy hitelesen közvetítette a magyar társadalom felé, hogy ha megoldani nem is feltétlenül képes a történelmileg felhalmozódott súlyos problémákat, de legalább érzékeli mindezt, és megkísérli a kezelését. Minden emberi közösség talapzatát a lelki, erkölcsi, szellemi alap adja. Erre épül a népesedés és egészség egymástól elválaszthatatlan komplexuma, ami azt mutatja meg, hogy a szellemi talapzatnak megfelelően miként bánik a saját fizikai s lelki testével az adott társadalom. És végül csak a legfelső („felszíni”) réteg a gazdaság, vagyis az anyagi javak újrateremtésének világa. Ha ebből a nézőpontból veszük szemügyre ezt a tizenhat évet, akkor egyértelműen látszik az a határozott törekvés, hogy lelki, erkölcsi, szellemi értelemben erősödjön a magyar társadalom szellemi kohéziója. Bár a legutóbbi időkig ez volt a Fidesz nevű nemzeti nagykoalíciós kísérlet leglátványosabb sikere, ám az a tény, hogy néhány hónap alatt a „semmiből” egyszer csak megjelent egy „alternatív” nemzeti nagykoalíciós, ami most azzal vádolja a Fideszt, hogy csak egy hamis és hazug nemzeti nagykoalíció, és ő (mármint ez az „új erő”) az igazi.

Ha hinni lehet a közvéleménykutatóknak, ami amúgy nem ajánlott, akkor ez az „ellen” nagykoalíció győz a jövő évi választásokon, és ha valóban így lenne, az visszamenőleg is megkérdőjelezné azt a helytállónak látszó feltételezést, hogy ez a tizenhat év lelki, erkölcsi, szellemi értelemben látványosan javította a magyar társadalom összetartó erejét. Hiszen, ha most mégis „két pisztolyként egymásra fogott magyarként” néz farkasszemet egymással a magyar társadalom két hatalmas tömbje, akkor a kudarc nyilvánvaló. Ahogy bármilyen fájdalmas is ezzel szembesülni, de a heroikus küzdelem, a sok ezermilliárd forintnyi állami támogatás ellenére tizenhat év elteltével mégis csak félmillióval kisebb az ország népessége. És nem sikerült változtatni azon sem, hogy szinte minden egészségmutatónk a legrosszabbak között van Európában. Vagyis nem sikerül alapvető fordulatot elérni abban a szférában, amely megmutatja, hogy miként bánik a saját fizikai testével a magyar társadalom. Amely „bánásmód” értelemszerűen a lelki, erkölcsi, szellemi világának a tükörképe. Ez a tükörkép legalább is nyugtalanító, és az, aki végül is megnyeri a választásokat az kénytelen ezzel szembesülni, és alighanem elkezdődik a rendszerváltás rendszerének harmadik berendezkedése.