A COP30 jelenleg (november 10-21. között) zajlik Belémben. Gondolom ez a mondat a legtöbb olvasónak semmit sem mond, ezért lépésről lépésre igyekszem megmagyarázni. A COP egy angol szó rövidítése Conference of the Parties, vagyis a felek (részes felek) konferenciája. A következő kérdés, az lehetne, hogy milyen részes felekről is van szó?
A történet visszanyúlik 1992-re, amikor az ENSZ egy környezetvédelemmel foglalkozó konferenciát (ENSZ Környezet és Fejlődés Konferenciája) hívott össze Rio de Janeiróba. Míg maga a konferencia valóban környezetvédelmi kérdéseket tárgyalt,[1] az oda a Meteorológiai Világszervezet és egyes ENSZ intézmények által jóváhagyásra benyújtott Éghajlatváltozási Keretegyezmény már egyedül a klímaváltozással foglalkozott, amit úgy határozott meg, mint amiért alapvetően az ember felelős. A keretegyezmény 1.§ 2. pontja ugyanis kimondja, hogy a: „Klímaváltozás az éghajlat olyan változása, amely közvetlenül vagy közvetetten olyan emberi tevékenységnek tulajdonítható, amely megváltoztatja a globális légkör összetételét, és amely a klíma hosszú időn keresztül megfigyelt természetes változásához képest pótlólagos eltérést okoz.”[2]
Maga az Éghajlatváltozási Keretegyezmény egy 33 oldalas dokumentum, amely megfogalmazta a klímavédelem legfontosabb céljait és létrehozta a munkát felügyelő bizottságot, a Részes Felek Konferenciáját (Conference of Parties - COP). A Részes Felek Konferenciája az egyezmény legfelsőbb testülete, amelynek feladata az egyezmény végrehajtásának elősegítése. Ez a testület évente ülésezik, az első ülést 1995-ben tartották Berlinben, most Belémben lesz a harmincadik. A COP tehát azokat az országokat tömöríti, akik 1992-ben Rio de Janeiróban aláírták az Éghajlatváltozási Keretegyezményt, vagy később csatlakoztak hozzá. Összesen 197 országról van szó, plusz az Európai Unióról, mint szervezetről.
Ők tehát a részes felek, akik aláírásukkal erősítették meg eltökéltségüket, hogy olyan nemzeti politikát fognak folytatni, amely az éghajlatváltozás mérséklése érdekében korlátozza az emberi tevékenység általi (antropogén) üvegházhatású gázok kibocsátását, és törekszik arra, hogy a kibocsátás ne haladja meg az 1990-es szintet.
Az egyezmény szövegében ugyan nincsen benn, de a szöveg visszautal egy korábbi, 1988-as Torontói nyilatkozatra, amelyben az áll, hogy ha a légkörben lévő üvegházhatású gázok koncentrációjának növekedése folytatódik, akkor az a következő évszázad közepéig a Föld átlagos felszíni hőmérsékletének 1,5-4,5 oC-os emelkedését fogja eredményezni.
Amikor ezt az egyezményt a részes felek aláírták, tehát 1992-ben, a globális szén-dioxid-kibocsátás még csak 22,7 milliárd tonna volt, ami a COP társak évi ülései és fogadkozásai ellenére 2023-ra (ez az utolsó globális adat) 39 milliárd tonnára növekedett, tehát közel megduplázódott, és az utóbbi tíz év átlagában is évi 0,7 százalékkal növekedett.
Igaz, a fejlett ipari államokban, ahol az egy főre jutó szén-dioxid-kibocsátás magas (például az USA-ban 14, az Európai Unióban 5,6 tonna fejenként) valóban csökkent a kibocsátás, leginkább az Európai Unióban, ahol a szén-dioxid-kibocsátás 2023-ban 34 százalékkal volt az 1990-es szint alatt. E csökkenés azonban nagyrészt annak következménye, hogy az ipar kitelepült az újonnan iparosodó, főleg ázsiai országokba. Ott viszont a kibocsátás növekszik, például Kínában 1990 és 2023 között 2 gigatonnáról 13 gigatonnára nőtt.
A számokból világosan látszik, hogy amit 1992-ben Rio de Janeiróban elhatároztak az a gyakorlatban kivitelezhetetlennek bizonyult, alapvetően aláásva az Éghajlatváltozási Keretegyezmény tudományos jellegét. Valójában ez az egyezmény nem több mint egy politikai deklaráció, amit csupán egyes nyomásgyakorló csoportok (zöld szervezetek, ENSZ egyes szervei) hatására fogadtak el az aláíró országok vezetői, anélkül, hogy annak megvalósíthatóságáról meggyőződtek volna.
E keretegyezménynek alapvetően két hibája van, az egyik, hogy bár a szén-dioxid valóban üvegházhatású gáz, a klímaváltozásban mégsem meghatározó. A másik hiba az a feltételezés, hogy a most iparosodó országok, ahol az egy főre jutó szén-dioxid-kibocsátás csupán töredéke a fejlett országokénak, úgy lennének képesek fejlődni, hogy ne támaszkodnának szén-alapú energiahordozókra, tehát szénre, kőolajra, földgázra.
Az is elgondolkodtató, hogy olyan világban élünk, ahol az országok döntő többségének vezetői képesek elfogadni olyan célokat, amelyekről bármelyik energetikai szakértőjük megmondta volna, hogy az elérésük lehetetlen.
Mivel elérhetetlen célokat tűztek ki, a részes feleknek azzal kell szembenézniük, hogy a kitűzött célokhoz nemhogy közelednének, de távolodnak tőle. Ezért az évente megrendezett COP konferenciák hangulata egyre frusztráltabb, és a részvételben való vezetői érdeklődés is meredeken csökken. Az 2015-ös párizsi klímacsúcson még 150 állam- és kormányfő vett részt, tavaly már csak nyolcvan, az idén, az Amazonas torkolatánál fekvő Belém városában tartott összejövetelre pedig csak 60 állam- és kormányfőt várnak.
Az Egyesült Államok, amelyik Donald Trump elnöksége alatt már kétszer kilépett a 2015-ös Párizsi Megállapodásból, nem is képviselteti magát. Sőt, egy tavalyi londoni konferencián, ahol a tengeri szállításra vonatkozó Nettó Zéró megállapodást tárgyalták, az amerikai részvevők figyelmeztették az afrikai és az úgynevezett kis szigetállamok diplomatáit, hogy korlátozni fogják az Egyesült Államokba való beutazásukat, ha nem segítenek megakadályozni az ENSZ által támogatott, a hajózásra vonatkozó Nettó Zéró keretszabályozás elfogadását. Ez a keretszabályozás azt a célt tűzte ki, hogy a tengeri forgalomban lévő hajók szén-dioxid-kibocsátása 2050-ig zéróra csökkenjen. Az amerikai megfélemlítés célt ért, a keretszabályozást valóban nem hagyták jóvá.
Míg az amerikaiak jó okkal elutasítják, az Európai Unió komolyan veszi a szén-dioxid-emisszió csökkentésére vonatkozó Párizsi Megállapodást és az unió vezetése, a realitásokat figyelmen kívül hagyva, ki akarja kényszeríteni annak végrehajtását, ami már eddig is hatalmas károkkal járt. Ezek a károk a lassú gazdasági növekedésben, a legfejlettebb uniós országok ipari termelésének már két évtizede tartó stagnálásában, a nemzetközi piacokon való versenyképesség csökkenésében, a valamikori jóléti állam szétesésében jelentkeznek.
Alapvető érdekünk, hogy ezt a folyamatot megállítsuk és, hogy az ellenállás ne csak politikai, hanem tudományos téren is megjelenjen, vagyis, hogy politikai véleményünket tudományosan is alá tudjuk támasztani, érdemes alaposabban megismerkedni a klímaváltozás okaira vonatkozó elképzelések történetével és azzal a folyamattal, ahogy az unió klímapolitikája – a valóságtól egyre inkább elszakadva – kialakult.
A következő cikkekben ezt igyekszünk bemutatni, kezdve a klímaváltozás 19. században történt felismerésétől a legutolsó uniós intézkedésekig.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
[1] Riói egyezmény: https://hu.wikipedia.org/wiki/Ri%C3%B3i_egyezm%C3%A9ny
[2] https://en.wikisource.org/wiki/United_Nations_Framework_Convention_on_Climate_Change