A jóvátehetetlen

Istenem, mennyi, de mennyi olyan bűne van az emberiségnek, ami jóvátehetetlen! Már csak azért is, mert még bocsánatot sem kértek a bűnelkövetők azért, amit megcselekedtek – többnyire ártatlan emberekkel. Mondhatjuk, és mondjuk is ezt, hiszen a magyar történelem – beleértve az eltitkolt fejezeteit is – számos olyan bűnnel terhelt, mely bűnöket bizonyíthatóan ártatlan emberek ellen követtek el. Olyanok ellen, akiknek nemhogy nem volt bűne, de nem is lehetett. S mégis ellehetetlenítették az életüket, sok esetben a létüket is, hiszen mind közönségesen bizony sokukat meggyilkolták, megalázták, avagy a biztos halálba küldték. Például internáló táborokba.

Akiről most írok néhány szót, az egy olyan hölgy, aki már nem él, de a pontosan 75 évvel ezelőtti rettenetet, magyarán a kitelepítéseket gyermekként élte át. Zsákay Piroskának hívják, pontosabban hívták, mert miként jeleztem, sajnos már nincs közöttünk. Csakhogy, amikor még itt volt, talán a legtöbbet tette azért, hogy ami a magyarokkal az ötvenes évek elején, a kitelepítések korszakában megtörtént, az sohase mehessen feledésbe. Nagy szavak ezek, tudom, hiszen senki sem szavatolja, hogy a történelem nem ismételheti önmagát. 75 év bizony nagy idő, és sajnos arra is alkalmas, hogy ránk boruljon a feledés homálya. Számos esetben ez bizony meg is történt, vagy éppen történik, mert az idő tőlünk és emlékezetünktől függetlenül is halad sietve. Ám Zsákay Piroska olyan ember volt, aki nem engedett feledni. Nem hagyta, hogy a tényeket elfedje a homály. Bárhol megszólalt, bármit írt, hitelesen és cáfolhatatlanul beszélt a múltról. Az ő és a hozzá hasonlók múltjáról. Hogy mi ez a múlt? Nos, a kitelepítések ideje. Az ő és családjának sorsa, történelmünk egyik szégyenletes „eseménye”. S ha már a szinte pontosan 75 évvel ezelőtti történésekről írok, álljon itt néhány mondat a Zsákay Piroska és családja sorsáról, mely bizony nem egyedi sors a magyar családok történetét illetően. Olyan sors, amely nem válik történelmünk dicsőségére.

A főszereplő tehát néhai Zsákay Piroska és családja. Őt idézem. „1950 és 1953 között több ezer embert telepítettek ki Magyarországon. Közöttük voltak azok a hatvaniak, azaz mi – az ottani vasutas családok tagjai –, akiket Hortobágyra, meg Recskre vittek el, mégpedig azért, mert ahol mi laktunk Hatvanban, annak a városrésznek lakói jóban voltak az ottani szerzetesrend, a ferencesek tagjaival. Ez volt a nagy bűnünk. A mi családunknak is.” Nos, Zsákay Piroskát, valamint édesanyját és kisöccsét e nagy bűn miatt Hortobágyra szállították, a férjet, az apát meg Recskre. Kényszer-munkatáborba, ahogy akkoriban nevezték az ilyen helyeket, bár többen máig haláltábornak hívják a helyszíneket. Piroska ez idő tájt már éppen iskolás korú volt, az öccse meg tán hároméves. Ő, mármint a kisfiú reggeltől estig sírt, hiszen nem volt vele az anyja, aki a rizsföldön dolgozott, ez volt a kényszermunka. A vízzel elárasztott rizsföldről csak későn érhetett „haza”, a barakkba. Piroska egy interjúban beszélt arról is, hogy az édesanyja is állandóan sírt. Felemlegette azt a számára szörnyű élményt is Hatvan, Hortobágy, Huszt, amikor egyik napon meglátta a kisöccsét az istállóban, ahogy a napfény rávetődött a gyerekre, és az orra-szája-szeme körül hemzsegtek a legyek, ugyanis ott lakmároztak… Ez volt a legszörnyűbb, mondta. Egy másik interjúban megvallotta: „Ha ordítanak, akkor én mind a mai napig ledermedek, és maradt némi klausztrofóbiám, meg egy kis uniformis fóbiám is, de amúgy megvagyok.”

Ami a Hortobágyról, a „rizsből” való szabadulásukat illeti, az akkor történt, amikor jött a hír, hogy meghalt Sztálin. S Nagy Imre meg azt közölte, hogy feloszlatják a lágereket. Ez részben meg is történt, ám Piroskáék családjának nem volt hová menniük, mert államosították a házukat, ingóságaikat meg széthordták. Nos, ebből a pár történetből is világosan kiderülhetett, hogy Piroskának élete végéig volt mit elmesélnie. Meg is tette, nem lehetünk eléggé hálásak érte. Írásait, könyvét kötelező olvasmánnyá tenném, ha rajtam múlna. Emlékére álljon itt egy, a rádiónak adott interjújában elmondott gondolata. Ugyanis arról kérdeztük, miért határozta el, hogy nyugdíjas korára misszionárius lesz? A felelet imígyen szólt: „A kilencvenes évben kaptam egy levelet. A ferencesek abban az időben kapták vissza a nagyszöllősi kolostort Kárpát-Ukrajnában. Onnan írtak, hogy jó lenne, ha nyáron jönnének pedagógusok magyart tanítani, mert a magára hagyott magyarság segítségre szorul. Akkor én pár kollegámmal kimentem Husztra. Másnap a templom udvarán több mint száz gyerek szorongott. A templomnak nem volt olyan zuga, ahol ne tanítottunk volna. A szülőföld varázsa ott valamivel erősebb.” Hatvan, Hortobágy, Huszt! Micsoda játéka a sorsnak!

Áldott legyen Zsákay Piroska és sorstársai emléke. S mert még nemrég hagytuk magunk mögött október 23. napját, hadd fejezzem be ezt a kis írást azzal – remélve, hogy nagyon sokan érteni fogják: nem, nem soha!