Csöbörből vödörbe

Nem kertelek. A csöbör a diktatúra, a vödör meg az Európai Unió. És fordítva. Tehát egyre megy, együtt jár, egyik kutya, másik eb. A hétköznapok forgatagában talán kevesen veszik észre, hogy a mindennapjainkba beköltözött a mindennapi diktatúra. Hogy ostobán hangzik? Meglehet, de mégis itt van. Számos alakban. Ezt mutatja többek között az is, hogy minap a német fiatalok döntöttek úgy, nem óhajtanak háborúzni, még akkor sem, ha az ország vezetősége a sorkatonaság visszaállításáról gondolkodik, mégpedig Oroszországtól való páni félelmében. Momentán attól félnek, hogy Oroszország megtámadja őket, ezért aztán amolyan fiataloknak szóló feleletként Merz kancellár úr kijelentette, azt szeretné, hogy Németország rendelkezzen Európa legerősebb hadseregével. Kíváncsian várjuk, hogy a háborúellenes fiatalok mit szólnak ehhez. De maradva a diktatórikus terveknél, Zelenszkij úr sem marad le, továbbra is parancsolgatni próbál az EU-nak, persze a csókos asszony háttértámogatásával, ugyanis további eurómilliárdokat óhajt kérni Kijevnek az EU-tól. Szavazás? – na, az nem volt erről, azaz erről sem, a lényeg csak az, hogy dőljön a németek meg mások pénze Ukrajnába, s dicsekedhessen megnyomorított népének az erőszakos háborúpárti mutogatós bácsi. Aztán meg volt ám néhány napja egy szavazás is Németországban, mégpedig Észak-Rajna Vesztfáliában, ahol az egyik településen tartott voksoláson a hírek szerint mintegy véletlenül felcserélték a jobboldali AfD és a liberális FDP szavazatait. Minő véletlen! Az első számlálásból aztán az derült ki, hogy az AfD-re alig szavaztak. Csakhogy az újra számlálásnál kiborult az éjjeliedény, mert kiderült, az AfD nyert. Ilyen tehát az uniós véletlen, meg a szavazási diktatúra. Mint ahogy az is uniós véletlen, hogy a háborúzás erőltetése súlyos pénzhiányba sodorta az unió tagállamainak jelentős részét, vagy inkább mindegyiket, s ezt ma már számos gazdasági szakértő közhírré is tette, ám az uniós agytrösztöt ez nem zavarja. Azt meg a hazai újságokban is olvashattuk, hogy ez idő tájt Európa bölcsei még mindig közös hitelfelvételen gondolkodnak, hadd szegényedjen el minden ország mások háborújában.

Mindenesetre a béke megteremtése – meglehet, én nem látok tovább az orromnál – elég távolinak tűnik kontinensünk felett, s nem csak azért, mert semmiféle konkrét bizonyítékot nem látunk arra nézve, hogy ilyesmiről komoly emberek komolyan tárgyalnának, s beavatnának bennünket a létező, vagy nem létező tárgyalások titkaiba. Ha egyáltalán folynak ilyen tárgyalások. Csöbörből vödörbe esegetünk tehát, s megannyiszor meg kell állapítanunk, hogy semmi közünk nincs saját sorsunkhoz. Ezért aztán egy normális és egészséges gondolkodású ember már csak fáradtan mosolyog – illetlen szót nem akartam használni –, amikor demokráciáról, magyarán népakaratról és ilyesmikről van szó az EU-ban, miközben azt kell tapasztalnia, hogy Európa népeinek semmi, de semmi beleszólása nincs saját sorsának alakulásába. A háttérben, a boszorkánykonyhákban nyilván naponta készülnek tervek, elképzelések s különféle receptek a jelenlegi helyzet kezelésére, ám ezekről lényegében – a fékevesztett demokráciában, amelyben élünk itt, a magasságos Európában – semmit nem tudunk. Márpedig az volna a jó, ha a diktatúrát, no meg az Európai Uniót úgy hagyhatnánk ott, mint az a bizonyos eb …. Nem folytatom. Egy unió – ez volt ugyebár a szovjet – eltünését már megtapasztaltuk. Nem volt az olyan régen. Megeshet ez másodszor is! Pontosabban azt azért még némiképp kajánul megkérdezem, hogy az Unió demokráciáról papoló fontos emberei ebben az általuk teremtett nagy demokráciában ugyan miért nem hirdetik meg, hogy aki akar, menjen Ukrajnába harcolni az ukrán szabadságért? A többieket meg hagyják békében. Azok ugyanis sem a diktatúrát, sem pedig az Európai Unió évek óta tartó tehetetlenségét, alkalmatlanságát nem óhajtják tovább tűrni. Persze tudjuk, a pénz nagy úr. „Money Makes The World Go Round – énekelték a Kabaré című nagy sikerű filmben, azaz a pénz körül forog a világ. Igaza volt a slágerszerzőnek. Ma is így van. És ez dönt el mindent. Az ukrán-orosz háborút is. S a mi régiónkban a diktatúrát ez idő tájt az Európai Unió jelenti. A háborúpárti Európai Unió. Most éppen ott tartunk, hogy aki nem háborúpárti, az megbélyegzett az Európai Unió nagyjai, diktátorai előtt.

Mi magyarok – nem éppen tegnap óta, hanem már jó ideje – a magasságos Európai Unióba történt belépésünk óta céltáblák vagyunk. Megkísérelnek minden aljas elképzelést /lásd például vesszőparipámat: migránstelepek létrehozását hazánkban/ a nyakunkba zúdítani, s még sorolhatnánk a sandábbnál sandább terveiket. A csöbörből vödörbe azt is jelenti, hogy mint a régen megtapasztalt időkben a szocialista demokrácia harsány hirdetői, most a mai hirdetők is eltűrik azt, hogy az Európai Uniót néhány soha meg nem választott ember irányítsa, akiknek tetteit nem lehet számonkérni, mi több, leváltani sem lehet őket, ha bebizonyosodik alkalmatlanságuk. Márpedig ez sokszor bebizonyosodott. Ez ám az igazi demokrácia! Több tudós elme megállapította már, hogy az Európai Unió arra törekszik, hogy ne legyenek, ne működjenek a nemzetállamok. Majd ők megmondják, miképpen kell nekik viselkedni. Ennyit a szabadságról, amelyről persze már régen papolnak, csak éppen nem teremtik meg. Érdekes lenne egy olyan kutatás is például, melyben megkérdeznék az embereket – no nem azokat, akik az EU ilyen-olyan padsoraiban ücsörögnek jó pénzért – hogy milyen „hasznot” látnak abban, hogy az EU tagja az országuk? Nem véletlen, hogy ilyen közvéleménykutatást eleddig egyszer sem mertek megszervezni, vagy nem értesültünk ilyesmiről.

A politikával foglalkozók közül többen elmondták, megírták már, hogy szétesőben az Európai Unió. Hogy ezt észrevegyük, ahhoz nem kell különösebb látnoki képesség. Mint ahogy ahhoz sem, hogy az EU tevékenységének nincs sok köze a demokráciához. Az eurokraták jó sokat keresnek, számos előjoguk van, ugyebár mentelmi joguk is van, no meg lehetőségük arra, hogy ha kell, ha nem gazdasági szankciókat alkalmazzanak, s persze fenyegetőzzenek. Hogy meddig, ez még kérdés. Az meg napnál világosabb, hogy bár még ez idő tájt is az összetartozásról papolnak, közben meg csak diktátorok akarnak lenni, s a háborút pártolják, akár annak kiterjedése árán is. S ötletük a békéről, avagy a jövőnkről a háborúba történő belépésen kívül még véletlenül sincs. Pedig a minap egy magyar újságban, a Magyar Nemzetben Hall Gardner, a Párizsi Amerikai Egyetem nemzetközi kapcsolatok tanszékének professzora egy remek interjúban végre kimondta az igazságot: „A béke feltétele: Oroszország visszatérése és újraintegrálása Európába.” Ezt a bölcs mondást attól tartok Európa mai urai képtelenek megérteni.