Ármánykodások korszaka

„Ebben az országban mindenki tehetséges, És mindenki iszik, hogy elfelejtse.” Ezt a megállapítást – szerintem szellemes telitalálatot – a csaknem napra pontosan 11 éve elhunyt Szentmihályi Szabó Pétertől kölcsönöztem. Ő költő, író, műfordító, színdarab-író, no meg olyan gondolkodó volt, akit barátai joggal tartották az „utolsó” polihisztorok egyikének, s akit nagyon szerettek is. Sokoldalúságát nem csupán a költői, írói teljesítményei bizonyították, hanem gimnáziumi tanárként is tisztelték, s nem csak a tanítványai. Amiért most tollat, pontosabban számítógépet ragadtam, hogy erről a rendkívül sokoldalú emberről írjak pár sort, annak nem pusztán az az oka, hogy az olvasni szeretők figyelmébe ajánljam őt, pontosabban regényeit és más írásait, de még csak az sem, hogy halálának évfordulója van, s bizony jól tudjuk, ebben a felpörgött világban könnyen felejtjük még a legnagyszerűbb embereket is. Ami írásra késztetett, arról a politika tehet. A mindennapi politika, melynek sodrásában élünk, akár tetszik, akár nem.

Ugyanis Szentmihályi Szabó Péternek éppúgy meggyült a baja a politikával, vagy inkább a politikai irigységgel, mint oly sok más embernek ebben a végtelenül megzavarodott és egyre erkölcstelenebb közéletben. Rendkívüli műveltsége okán a Kereszténydemokrata Néppárt elnökségének tanácsadói szerepére is felkérték, tagja volt a Magyar Rádió Közalapítvány kuratóriumi elnökségének, mi több, még a MIÉP színeiben is volt képviselőjelölt annak idején. Ezek a megbízások – aligha lepődünk meg már ilyesmiken – számtalan ellenséget is „gyártottak” számára. Akkor aztán végképp, amikor 2014-ben római nagyköveti megbízást kapott. Az irigyek persze nyomban akcióba lendültek, holott mindenki tudta, hogy műveltsége és az olasz kultúra iránti szeretete okán tökéletesen alkalmas volt – pontosabban lett volna – erre a szerepre. Csakhogy az ellenzék – szokása szerint – megindította ugyancsak szokásos és velejéig erkölcstelen, s irigységből fakadó támadásait ellene. Mondanunk sem kellene, Szentmihályi Szabó Péter pillanatok alatt antiszemita, tehetségtelen, s még ki tudja milyen rágalmakkal illetett emberré vált, sőt azt is a fejéhez vágták, hogy nem beszél olaszul. No már most, magam is tanúja vagyok annak, mily gyönyörűen, mondhatjuk anyanyelvi szinten beszélte az olasz nyelvet, nem szólva arról, hogy az olaszon kívül még öt nyelven beszélt. Anyanyelvi szinten ugyancsak. Ezeket a támadásokat viszont nem volt ereje elviselni, s úgy döntött, értesíti a Külügyminisztériumot, hogy semmiféle nagyköveti megbízást nem kíván betölteni. A gonosz győzedelmeskedett.

S miközben ezt a szégyenletes történetet elkezdtem felemlegetni, rögvest eszembe jutott a könnyűzenei sláger egy strófája: „A divat, az nem halad, csak visszaváltozik.” Igen, a mindenkit ellehetetleníteni szándékozó senkiházik, s ármánykodásaik korszakát, divatját éljük. S úgy tűnik, nem tudunk velük megbirkózni. Most is velünk „él” a döbbenet, amit ez idő tájt kell elviselnünk – hogy miért kell, azt nem tudom –, azaz a miniszterelnök-helyettes, azaz Semjén Zsolt elleni pedofil-vád, a rágalomhadjárat. Mely szintén nem bizonyított. És sajnos ez sem egyedi. A rágalmazók hada tehát itt munkálkodik közöttünk, s a legnagyobb baj, hogy nemigen tudunk velük mit kezdeni. A fő kérdés csak az lehet: miért hagyjuk? Miért nem segíti a megrágalmazott embereket, és miért nem bünteti a rágalmazókat szigorúan jogrendszerünk? Számos eset bizonyítja ugyanis, hogy a rágalmazók könnyen megússzák, nyilván támogatóik vagy felbújtóik segítségével, őket ugyanis jószerével alig büntetjük, a megrágalmazottakra viszont szinte örökre ráragad a bélyeg: „Te nem tudsz olaszul, te meg pedofil vagy”. E rövid cikkben felemlegetett két példa, a Szentmihályi Szabó Péter ellen néhány éve, s a Semjén Zsolt ellen napjainkban zajló rágalmazási ügy legalább is ezt bizonyítja. No meg nyilván van még jó sok eset, mely nem kapott sajtónyilvánosságot. Mivel a fent emlegetett ügyek napjaink, vagy inkább korszakunk sajtójának témái, talán nem ártana már néhány jogszabály-szigorítás, pontosabban a rágalmazók büntetésének szigorítása, ha nem másért, legalább a tisztességes emberek igazságérzetének megerősítése céljából. No meg persze a rágalmazókat rágalmaik bizonyítására sem ártana kényszeríteni minden rágalmazási ügyben. Az lenne egy normális világ! Mire vár jogrendszerünk? Ez itt a kérdés! A legfontosabb!