Béketárgyalások a háborús uszítás árnyékában

E lap hasábjain már sokszor kifejtettem, amit egyébként mindenki, aki a külpolitikai fejleményeket hosszabb idő óta figyeli, tudhat (ha akar), hogy a háború oka a NATO keleti terjeszkedése. A német újraegyesítés feltétele a Szovjetunió részéről az volt, hogy az egyesített Németország tagja lehet ugyan a NATO-nak, de a NATO ne terjeszkedjen tovább kelet felé, amit James Baker amerikai külügyminiszter meg is ígért Gorbacsovnak. Igaz ez az ígéret csak a tárgyalási jegyzőkönyvekben van meg, és nincs külön szerződésben rögzítve, amire ma a nyugati háborúpárti elit gyakran hivatkozik is, amikor a NATO terjeszkedése szóba kerül. Nyugati (háborúpárti) felfogás szerint nem a NATO terjeszkedik, hanem a volt szocialista országok akarnak a NATO tagjai lenni, a NATO csak éppen felveszi őket, ha jelentkeznek és megfelelnek a feltételeknek. Ezt a formulát egyébként Zbigniew Brzezinski találta ki, hogy kikerüljék az orosz tiltakozásokat: nem mi terjeszkedünk, de mit tehetünk, ha egyszer ezek az országok a NATO tagjai akarnak lenni? És, hogy ezek az országok a NATO tagjai akarjanak lenni, arról az amerikai külügyminisztérium gondoskodott a különböző színes forradalmak támogatásával, amire éppen Ukrajna a legjobb példa.

E „Drang nach Osten”[1] ellen az oroszok folyamatosan tiltakoztak, amit a Nyugat, elsősorban a neokonokhoz, a mélyállamhoz kötődő politikusok lekezelően elutasítottak. Az utolsó alkalom, amikor a háborút még el lehetett volna kerülni az amerikai és orosz külügyminiszter 2022. január 10.-ei genfi tárgyalása volt. Az oroszok ismételt kérése az volt, hogy Ukrajna ne legyen a NATO tagja, az amerikai külügyminiszter-helyettes, Wendy Sherman azonban ezt határozottan elutasította, és leszögezte, hogy Washington nem fogja engedni senkinek, hogy aláássa a NATO „nyílt ajtók politikáját”, vagyis azt, hogy Ukrajna előbb-utóbb a NATO tagja legyen. Szergej Rjabkov orosz külügyminiszter-helyettes viszont kijelentette, hogy Oroszország ebben az ügyben már nem tud hova hátrálni.^[2]

A háború kitörésekor a Nyugat az első pillanatban azt feltételezte, hogy az orosz gőzhenger pillanatok alatt elfoglalja Ukrajnát, és hanyatt-homlok menekült (már ami a követségeket illeti). A NATO-szakértőkkel akkorra már jól ellátott ukránok azonban megállították a támadást, amit Putyin (elégtelen, vagy inkább rossz hírszerzői információkra támaszkodva) nem az ország lerohanására, hanem csupán rezsimváltásra szánt. Amikor a Nyugat látta, hogy Ukrajna sikeresen ellenáll, hirtelen megváltozott a felfogás és azt gondolták, hogy Ukrajna győzhet, vagy legalábbis megvédheti potenciális NATO-tagságát és nyugati befolyási övezethez tartozását, és ennek megfelelően elkezdték Ukrajnát, eleinte szégyenlősen, rejtve, majd teljesen nyíltan katonailag és pénzügyileg is támogatni. A Nyugat háborús célja Oroszország meggyengítése lett.

A háborút hamar, minimális ukrán területi veszteségekkel be lehetett volna fejezni még 2022 márciusában, ám ekkor a Nyugat képviseletében megjelent Boris Johnson brit miniszterelnök Kijevben, és kijelentette, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök háborús bűnös, nyomást kell gyakorolni rá, nem pedig tárgyalni vele. Ezt a felfogást, bár eredendően az amerikai mélyállamtól, háttérhatalomtól ered, az európai vezetők döntő többsége átvette.

Oroszország háborúban való legyőzésének szándéka még érthető az oroszokkal történelmi távlatokban is háborúzó lengyelek és balti államok, ám teljesen érthetetlen Németország és Franciaország esetében, amelyeknek nem történelmi tapasztalata az orosz támadás és alapvető gazdasági érdekük lenne az Oroszországgal való kereskedés. Hogy miért állnak most mégis a háború élére annak az a magyarázata, hogy egyik sem saját országa érdekét, hanem annak a bizonyos háttérhatalomnak az érdekét képviseli, amelynek segítségével hatalomra került. Milyen véletlen, hogy mind a francia elnök, Emmanuel Macron, mind a német kancellár Friedrich Merz a pénzvilágból került országa élére, az előbbi a Rothschildoktól, az utóbbi a Black Rock befektetési társaságtól.

A háttérhatalom nehezen meghatározható, mert azonos érdekű hálózatok együttműködéséből áll, kétségtelen azonban, hogy egyik és talán legjelentősebb központja az amerikai Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relation – CFR). E Tanácsnak olyan tagjai voltak és vannak, mint Madeleine Albright, aki az Egyesült Államok egyik legismertebb külpolitikai héjái közé tartozott (Jugoszlávia bombázása az ő nevéhez kötődik), és aktív támogatója volt a NATO terjeszkedésének, Condoleezza Rice, külügyminiszter az iraki háború egyik kezdeményezője, Victoria Nuland, külügyminiszter-helyettes az ukrajnai puccs aktív résztvevője. A CFR az amerikai intervencionalista politika fő támogatója két kiadványa a Foreifn Affairs és a Foreign Policy az ukrajnai háború folytatásának nem csak lelkes híve, de javaslatokat is ad a háború folytatásához.

A CFR lapjaiból és általában a nyugati fősodratú médiából kiolvasható koncepció az, hogy az oroszokat le lehet győzni, mert atomfegyvereket nem mernek alkalmazni, a hagyományos fegyverek terén pedig a NATO messze fölényben van, és ezt a fölényt lényegesen nagyobb gazdasági ereje is alátámasztja. Atomfegyverek tekintetében azonban a CFR nem biztos a dolgában, és fél, hogy ha a Trump adminisztráció mégsem biztosít atomernyőt európai szövetségesei számára, és akkor az oroszok használhatják az atomfegyvert. Ezért a CFR kiadványaiban megjelenő cikkek egyrészt bírálják Trumpot, hogy esetleg megkérdőjelezi európai elkötelezettségét, másrészt az európai országokat saját atomarzenál kiépítésére biztatják.

A mélyállam, vagy máskép euroatlanti háttérhatalom, mint az sajtójából világosan kiolvasható, továbbra is erőteljesen bíztatni fogja az ukránokat a háború folytatására, és ehhez a szükséges fegyveres támogatást, az európai adófizetők pénzéből igyekszik is biztosítani. Ezt már azért is megteszi, mert Trumpot és az egész Trumphoz kapcsolható konzervatív irányzatot, amit – nem alaptalanul – halálos ellenségének tekint, minden áron meg akarja buktatni, és ennek egyik eszköze Trump béketörekvéseinek elgáncsolása.

Trump akkor tehetne ez ellen valamit, ha egyrészt megtagadja, még eladások formájában is, Ukrajna nagy távolságú rakétákkal való ellátását, másrészt leállítaná a felderítési információk átadását, és megtagadná a rakéták célravezetését biztosító (műholdas) szolgáltatást. Ekkor Ukrajna, még ha lenne is valahonnan nagyhatótávolságú rakétája, nem támadhatná Oroszország belső területeit, és előbb-utóbb kénytelen lenne elfogadni a realitásokat. De ezt Trump részben a saját kormányában és pártjában lévő intervencionalista ellenzéke, részben a mélyállam sajtójának támadásai miatt aligha tudja megtenni.

A háború nem Trump és Putyin, vagy Amerika és Oroszország között, hanem a globalista mélyállam és a konzervatív nemzetállami erők között folyik, és ebben a háborúban Trump és Putyin egy oldalon állnak. A mély állam pedig nincs a tárgyalóasztalnál, de nem is lehet oda kényszeríteni, mert nem egy egyértelműen meghatározható entitás, hanem azonos érdekű és világszemléletű csoportok hálózata, nincs vezére, vagy postacíme, legfőbb ereje pedig a média és ez által a közvélemény uralásában rejlik. Ahogy a bibliai Sámsont hajának levágásával lehetett legyőzni, hasonlóképp a mélyállamot is elsősorban médiabefolyásának csökkentésével lehet erejétől megfosztani. Egyelőre azonban ennek nyomai sem látszanak, vagyis Trump béketörekvése ellenére a fősodratú médiában a háborús uszítás tovább fog folytatódni.

Az elmondottak miatt, a legnagyobb sajnálatunkra, a budapesti békemissziónak kevés esélyt adunk, inkább arra bíztatnánk, hogy minden erőt a mélyállam médiahatalmának megtörésére összpontosítsunk.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója

[1] A németek középkori kelet felé való terjeszkedésére használt kifejezés.

[2] https://www.reuters.com/world/europe/prospects-dim-us-russia-start-tense-talks-over-ukraine-crisis-2022-01-10/