Kóstolgassuk az atomháború ízét, mert ezzel kínálnak

Az Associated Press (AP), a világ egyik legrégebbi és legmegbízhatóbb amerikai hírügynöksége, egy legutóbbi cikkében a NATO napokban zajló nagy nukleáris hadgyakorlatáról ír, amelyet „Steadfast Noon”-nak neveztek el. E kifejezés szó szerinti magyarra fordítása alig értelmezhető, de valami olyasmit jelent, hogy „rendíthetetlen készültség”, és a NATO arra való eltökéltségét akarja kifejezni, hogy tagjait megvédi egy nukleáris támadással szemben. Ezt egyébként Mark Rutte NATO-főtitkár egy videóüzenetében meg is erősítette, mint mondta: „meg fogjuk és meg tudjuk védeni minden szövetségesünket, minden fenyegetés ellen”. A Hollandia által vezetett és 14 NATO-ország részvételével tartott gyakorlat az Északi-tengeren zajlik, és nukleáris robbanófejeket hordozó bombázók és vadászgépek vesznek benne részt, de nukleáris fegyverek és éles lőszerek nem kerülnek felhasználásra.

A „minden fenyegetés” alatt az Oroszország általi fenyegetést kell érteni, bár a nyugati világ katonai szakértői Kína fegyverkezésétől talán még jobban félnek. Hogy mennyire reális veszély, hogy Oroszország nukleáris támadást indít az európai NATO-országok ellen, azon el lehet gondolkodni, de ha reális helyzetértékelésből indulunk ki, akkor sokkal inkább azt látjuk, hogy nem Oroszország támadja a NATO-országokat, hanem azok Oroszországot – ukrán közvetítéssel. A NATO-országok fegyvert és főleg hírszerzési és navigációs információkat adnak Ukrajnának, amely azt lövi Oroszországban, amire az Egyesült Államoktól engedélyt és célra irányítást kap.

Az eszkaláció jelenleg folyamatban van. Hogy ez a folyamat a nukleáris töltetet is hordozni képes Tomahawk cirkálórakéták bevetésével meddig mehet el, azt jelenleg csak találgatni tudjuk.

Dmitrij Medvegyev, volt orosz elnök szerint Európa nem engedhet meg magának egy háborút Oroszországgal, de ha vezetőik elkövetik ezt a hibát, az tömegpusztító fegyverekkel vívott konfliktussá eszkalálódhat.

A NATO, vagy inkább a NATO mögött álló erők, amelyeknek egyik, de talán a legfontosabb központja az amerikai Külkapcsolatok Tanácsa, arra építenek, hogy, míg a NATO-országok – ukrán közvetítéssel – hagyományos fegyverekkel, akár a Tomahawk cirkálórakétákkal is, „gyengíthetik” Oroszországot, Oroszország sem hagyományos fegyverekkel, sem atomfegyverrel nem válaszolhat, mert a nyugati atomarzenál ettől elriasztja.

E doktrína jegyében ereszkedik le a „drónfal” Európára és készül Nyugat-Európa az Egyesült Államoktól független atomarzenál felállítására. Minderre határozot bíztatást kap a fent említett Külkapcsolatok Tanácsa agytrösztjeitől. Ezeket az agytrösztöket a jelen esetben a NATO Védelmi Kollégiumának kutatói részlege, illetve a Német Nemzetközi és Biztonsági Ügyek Intézete képviseli. Az ő kutatóik írtak nemrégiben egy tanulmányt a Külkapcsolatok Intézete lapjában, a Foreign Affairsban[1], amely egyértelműen Európa nukleáris fegyverkezésére bíztat, bár felsorolja az ezzel kapcsolatos nehézségeket is.

Abból indulnak ki, hogy az amerikai nukleáris ernyő, amely évtizedek óta védte a kontinenst a külső fenyegetésektől, Trump elnöksége alatt már nem tűnik teljesen megbízhatónak. Az Egyesült Államok nem feltétlenül sietne szövetségesei segítségére, ha azokat támadás érné. Ebben az esetben az európai NATO-tagok korlátozott hagyományos katonai képességei arra csábíthatják Oroszországot, hogy támadást hajtson végre – például elfoglaljon egy kis területet egyik balti szomszédjától, vagy megtámadjon egy európai hadihajót, abban a reményben, hogy ez nem jár súlyos következményekkel. Ha ilyen támadásra kerülne sor, és Európa nem rendelkezne a megfelelő katonai válaszreakcióhoz szükséges eszközökkel, a NATO hitelessége megrendülne.

Ezt a veszélyt felismerve a legtöbb európai ország jelentősen növeli védelmi kiadásait, de ez még nem elég az önálló nukleáris biztonság megteremtésére. A szerzők az atomönállóság megvalósítására több lehetőséget is említenek. Abból indulnak ki, hogy a nukleáris elrettentő erő hitelessége két pilléren nyugszik: a megfelelő képességek meglétén és azok alkalmazására való elszántságon. Ezen az alapon kritizálják Macron ötletét, hogy a francia atomütőerő helyettesíthetné a bizonytalanná vált amerikait, ugyanis a francia képességek messze nem összehasonlíthatók Oroszországéval. A másik opció egy közös európai nukleáris elrettentő erő, amelyet egy páneurópai intézmény irányítana. Ez esetben azonban problémát jelentene, hogy hogyan hoznák meg az atomfegyver bevetéséről szóló döntést? Többségi szavazással? Vajon Franciaország, vagy a másik európai nukleáris hatalom az Egyesült Királyság kiengedné-e kezéből a végső döntést, amikor azzal esetleg országa lerombolását idézné elő?

Harmadik lehetőség, hogy növekedjen az atomfegyverrel rendelkező országok száma. Erre elsősorban Lengyelország a jelentkező: „Lengyelországnak a legfejlettebb képességeket kell megcéloznia, beleértve a nukleáris és a modern nem hagyományos fegyvereket is” – mondta Donald Tusk, az ország miniszterelnöke. Tusk e kijelentését azzal nyomatékosította, hogy ez év májusában Franciaországgal szerződést írt alá biztonsági kapcsolataik elmélyítéséről. Tusk szerint e szerződés egy lépés a francia nukleáris védelem felé. E lehetőséggel kapcsolatban a szerzők azt vetik fel, hogy bár a nukleáris fegyverek elterjedése Európában hatékony és hiteles elrettentést jelenthetne, de olyan jogi és politikai kockázatokat hordozna magában, amelyek egyelőre túl nagyok ahhoz, hogy az európai vezetők elfogadják azokat.

Érdekes módon, azt senki sem tárgyalja, hogy ha a nukleáris elrettentés, amelynek védelme alatt Ukrajna közvetítésével „gyengíteni” lehet Oroszországot, mégsem válna be, és mondjuk a Tomahawk-rakéták ismételt bevetésére Oroszország a Németországban lévő, amerikai támaszpontokat támadná, akkor mi történne? Ekkor a háború már nem a szerencsétlen Ukrajnán keresztül folytatott „proxi” háború lenne, hanem direkt, közvetlen összecsapás. Mi lenne a NATO válasza? És mi lenne az orosz viszontválasz? Oroszország kiterjedése nagy, Nyugat-Európa területe zsúfolt és gazdaságilag háború nélkül is alig áll a lábán. Elég lenne csupán a Franciaországot és Németországot összekötő villamos vezetéket tönkre tenni, és Németországra sötétség borulna. A megújuló energiaforrások iránti őrület olyan instabilitást okozott Németországban, hogy Európa villamosenergia-ellátása már egy szélcsendes, borús napon is képes összeomlani. Elég lenne néhány rakéta, hogy Németország energiaellátása a töredékére essen vissza.

És ez még nem a vége. Ha ezek után az adok-kapok csak hagyományos robbanóanyaggal eszkalálódna, akkor is Európa infrastruktúrája rövidesen romokban heverne, és a lakosság, különösen a városi, víz, fűtés, világítás és élelem nélkül az éhhalál szélére kerülne. Igaz az orosz lakosság is hatalmas károkat szenvedne, de ez, mennyiben vigasztalná a nyugat-európaiakat?

És mindezt Európa miért kockáztatja? Aki az előzményeket ismeri, annak számára világos kell, hogy legyen: e háború oka a NATO terjeszkedése. Ezért nevezte George Kennan, aki arról ismert, hogy hidegháború fő ideológusa volt, a NATO bővítését végzetes hibának.[2]

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója

[1] https://www.foreignaffairs.com/europe/europes-bad-nuclear-options-gaub-mair?utm_source=chatgpt.com

[2] https://www.nytimes.com/1997/02/05/opinion/a-fateful-error.html