Kifulladásig?

Sokan szeretnék tudni, hogy mi lesz a vége az ukrán és NATO közvetítéssel zajló euro-atlanti háttérhatalom-Oroszország közötti háborúnak. A lehetséges végkimenetel, vagy végkimenetek, becsléséhez célszerű visszamenni a kezdetekhez, mi az oka a háborúnak és mérlegelni a konfliktusban részt vevő felek érdekeit, vagy törekvésit, bár történelmi tapasztalat, hogy a valóság sokszor nem a logikusnak látszó utat követi.

E háború története ott kezdődik, hogy amikor a Szovjetunió kivonta csapatait Kelet-Németországból Gorbacsovnak az amerikai külügyminiszter James Baker megígérte, hogy ha az egyesített Németország a NATO tagja maradhat, akkor a NATO egy centit sem fog keletre terjeszkedni, ezt az ígéretüket azonban szinte azonnal megszegték. A NATO rövidesen, 1993-ban létrehozta a Békepartnerségi Programot, amely a gyakorlatban a NATO-tagság előszobája, és 1994-ben már az összes volt szocialista ország és a felbomlott Szovjetunió tagállamainak többsége is „békepartnerré” vált. A további menetrendet tulajdonképpen Zbigniew Brzezinskinek, a hidegháború egyik legismertebb, lengyel származású képviselőjének a Foreign Affairsben 1995-ben megjelent cikke határozta meg, amely a Terv Európa számára: hogyan bővítsük a NATO-t címet viselte.^[1] Brzezinski írásában úgy vette, hogy a NATO bővítése már egy eldöntött kérdés, és csak Clinton elnök tétovázása az, ami akadályt jelent, holott ez a tétovázás megszilárdíthatja az orosz ellenállást a NATO bármilyen bővítésével szemben. Az oroszok valóban egyre inkább tiltakoztak, ezért Brzezinski azt javasolta, hogy a NATO nyilvánítsa ki, hogy bárki tagja lehet a NATO-nak, aki a szükséges kritériumokat teljesíti, akár Oroszország is. Brzezinski úgy gondolta, hogy ezzel véget lehetne vetni a NATO bővítéséről szóló vitáknak, miközben Oroszországnak nem lenne joga megvétózni a NATO bővítését.

Ukrajna NATO meghívása végül is a 2008-as Bukaresti NATO csúcson dőlt el, amikor az Európai Gazdasági Közösséget alapító hat ország, tehát Németország, Franciaország, Olaszország és a Benelux államok továbbá Norvégia, Magyarország és Görögország tiltakozása ellenére az amerikaiak, az angolok és a lengyelek áterőltették Ukrajna és Grúzia perspektivikus NATO-meghívását. Ebben az időben az ukránok kétharmada utasította el a NATO-tagságot és a Majdan-téri „forradalom”, vagyis az amerikai támogatással végrehajtott puccs kellett ahhoz, hogy Ukrajnának olyan kormánya legyen, amely egyértelműen kiállt az ország NATO-tagsága mellett. Az oroszoknak ez nyilvánvalóan elfogadhatatlan volt, és ekkor foglalták el a Krímet, ahol – Szevasztopolban – a fekete-tengeri orosz flotta állomásozott, de még nyolc év kellett hozzá, hogy az akkorra már de facto a NATO teljes hatókörébe tartozó Ukrajna és Oroszország között kitörjön a háború. Az oroszok tulajdonképpen csak egy „különleges katonai művelettel” rezsimcserét akartak elérni, ez fejlődött apró lépésenként a jelenlegi háborúhoz.

Oroszországnak valójában nem Ukrajna az ellenfele, hiszen a Majdan téri puccsig nem volt például területi követelése Ukrajnával szemben, hanem az Ukrajna mögött álló és az Oroszországgal való békekötést akadályozó euró-atlanti háttérhatalom. Ez az azonos érdekekkel és világnézettel rendelkező csoportokból álló amorf entitás, amelynek se konkrétan megnevezhető vezetője, se országa, se székhelye nincsen, az, amelyik ezt a háborút egyre magasabb szintre igyekszik emelni, hiszen mivel a maga fizikai valóságában nem létezik, nem is támadható. Míg az általa összegrundolt pénzen, valójában a nyugati adófizetők pénzén vásárolt, és Ukrajnának ajándékozott fegyverekkel Ukrajna orosz célpontokra lő, ugyanezt Oroszország nem tudja viszonozni, hiszen hova lőjön? A Külkapcsolatok Tanácsa épületére? A Foreign Affairs, vagy a New York Times szerkesztőségére? A Bilderberg összejövetelekre? A londoni Cityre? A Wall Streetre?

Nyugat-Európa vezetői ebben a konfliktusban nem országaik, hanem ennek a bizonyos háttérhatalomnak az érdekeit képviselik, holott, ha valóban tovább eszkalálódik a helyzet, nem a New York Times szerkesztősége fog találatot kapni, hanem a német, a francia vagy az angol infrastruktúra. És itt el is érkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy ez a háború hogyan fog folytatódni és befejeződni, mert a történelem tanulsága szerint egyszer minden háború befejeződik, hogy néhány év múlva átadja a helyét egy másiknak.

Herman Kahn a Pentagonhoz tartozó Rand Corporation munkatársa még a hatvanas évek hidegháborúja idején felvázolt egy 44 fokozatú skálát, hogy kezdeti diplomáciai nézeteltérések, hogyan vezethetnek egy totális, értelem nélküli, semmi sem számít atomháborúig. A jelen esetben a kezdeti diplomáciai nézeteltérésektől, mármint attól, hogy az Egyesült Államok nem vette figyelembe az orosz kérést, hogy Ukrajna ne legyen NATO-tag, eljutottunk a nem nukleáris fegyverekkel vívott, de intenzív háborúig.

Nem lévén szakértője a nukleáris háborúknak, megkérdeztem a ChatGPT-t (a mesterséges intelligenciát), hogy eljuthatunk-e a Kahn-féle létrán a 44. fokig, vagyis az atomháborúig.

A ChatGPT szerint az, hogy Oroszország e konfliktus során atomcsapást mér egy NATO tagországra technikailag lehetséges, stratégiailag azonban nagyon kockázatos, mert egy ilyen csapás azonnal átlépné a NATO kollektív védelem küszöbét, és egzisztenciális kockázatot teremtene Moszkva számára. Ezért az orosz kockázat-haszon számítás szerint sokkal „racionálisabb” (bár így is rendkívül veszélyes) Ukrajna területén maradni, ha egyáltalán a nukleáris opció felmerülne. A nem nukleáris opció esetén is a ChatGPT azt tanácsolja, hogy Oroszország maradjon meg olyan műveleteknél (például kíbertámadások), amelyek még nem lépik át a NATO 5.-ös cikkelyének küszöbét.

Ez az érvelés logikusnak látszik, és az is, de a háborúk nem mindig a racionális gondolkodás szerint folynak. Egy nukleáris adok-kapok könnyen elvezethet egy totális nukleáris háborúig, ami addig folyhat, míg az egyik, vagy mindkét fél kimerítené a rendelkezésére álló nukleáris eszközöket, főleg rakétákat és azok kilövő platformjait. Egy ilyen háborúban Nyugat-Európa romhalmazzá válna, és a lakosság nagy része, nem annyira az atombomba közvetlen hatása, mint inkább az elpusztult infrastruktúra miatt, éhen halna. Legbiztosabb menedék nem az atombiztos bunker, hanem a vidéken való szétszóródás lenne. Az életben maradottaknak évtizedekbe telne, míg a romokat nagyjából eltakarítják, és egy szerény életmódra berendezkednének. És mindezt miért? Ukrajna NATO-tagságáért!

Zárjuk ki azonban a nukleáris háború lehetőségét. Ha hasonló pusztítás hagyományos robbanóanyagokkal folyna, akkor is olyan hatalmas károk keletkezhetnének az infrastruktúrában, amelyek a nagyvárosi életet lehetetlenné tennék, mert nem lenne víz, fűtés, élelmiszerellátás. Ám mindez nem érintené a nyugati háborús felet, az euro-atlanti háttérhatalmat, a háború fő szorgalmazóját, tehát tőlük a háború akár eddig is elmehet.

Egy szerényebb opció, ha a rombolás megmarad Ukrajna és Oroszország területén. Mivel az ukrán vezetést nem érdekli Ukrajna lerombolása, Zelenszkijt azért nem, mert nem ukrán, a mellette lévő szélsőséges nacionalistákat pedig azért nem, mert az utolsó ukránig akarnak harcolni a most legnagyobb ellenségnek tekintett oroszok ellen, a háborút addig folytatják, amíg egy talpalatnyi föld is az ellenőrzésük alatt marad. Tegyük hozzá, ehhez az euro-atlanti háttérhatalomtól (az európai adófizetők pénzén) mindent meg fognak kapni.

Míg az euro-atlanti háttérhatalom számára ez a háború csak egy presztízskérdés, Oroszország számára egzisztenciális, emiatt, ha bírja, ki kell tartania eredeti céljai mellett, és nagyon úgy néz ki, hogy az „különleges katonai művelettel” nem érhető el. Oroszországnak minden erejét be kell vetnie, és lényegében el kell foglalnia Ukrajnát, vagy legalábbis elvágni a nyugati utánpótlástól annak érdekében, hogy a NATO erőit határaitól viszonylag távol tartsa. Ebben az esetben az új vasfüggöny a volt szocialista országok keleti határánál, tehát például a magyar-ukrán határnál fog kialakulni és a feszültség évtizedeken keresztül fenn fog maradni.

Mindezeket figyelembe véve, amikor Magyarország jövőjéről gondolkodunk, jobb azon törni a fejünket, hogy gazdaságilag hogyan tudunk függetlenebbé válni, hogy a nagyhatalmak marakodása ne a mi egzisztenciánkat tegye tönkre.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója

[1] Zbigniew Brzezinski: A Plan for Europe: How to Expand NATO

https://www.foreignaffairs.com/articles/europe/1995-01-01/plan-europe