Aki az emberiség jövőjéért aggódott

Több mint húsz esztendő is eltelt már azóta, amikor interjút készítettem egy kedves emberrel, aki írt egy könyvecskét arról, mik a lehetőségei az emberiségnek 2050-ig. A könyv Vége??? címmel jelent meg, s az ajánlójába a szerző azt írta, hogy „Az ember a technikában elért eredményei alapján igazán nagynak gondolja magát, pedig tevékenysége természeti katasztrófát okozhat, s ezzel saját öngyilkosságát készíti elő. Vagyis, teljesen éretlen az emberi jelzőre.” Azt is hozzátette, hisz abban, hogy van még lehetősége az emberiségnek arra, hogy megmentse a Földet, de már kevés. A minap, ki tudja, miért, eszembe jutott ez a kedves és aggódó ember, mégpedig azért, mert éppen két szomorú cikket is olvastam arról, hogy a magyar szőlőültetvényeket, s persze a magyar bortermelést nagy veszélyek fenyegetik. Gazdasági és időjárási veszélyekről meg ilyen-olyan kártevőkről, rovarokról szóltak a minapi írások, én meg – mint lelkes borszerető – bizony elszomorodtam. Újabb veszély fenyegeti tehát az emberiséget, mert bor nélkül, jó bor nélkül, bizony nem élet az élet! Valamiféle sugallatnak köszönhetően elővettem hát a hajdani interjút, hogy megtudjam, a jó húsz évvel ezelőtti „jövendölések” és aggódások vajon érvényesek-e még? Úgy, ahogy annak idején a rádióinterjúban megjelent, idemásolom a beszélgetés néhány részletét.

Nos, a zootechnikus képzettségű úr mindjárt az interjú elején leszögezte, hogy van egy nagy magyar lehetőség, amit mi szépen elszalasztunk, és csak siránkozunk, meg a Nyugat majmolásával foglalkozunk. Ez pedig az, hogy 1992-ben volt egy nagy konferencia Nyugat-Európában, ahol a tudósok azt állapították meg, hogy a Nyugat azért él jobban, azért magasabb az életszínvonal, mert fejlettebb az ipara Kelet-Európánál, és ez hozza magával a jólétet és mindent. Csakhogy most jöttünk rá, tették hozzá, hogy ez nekünk milyen sokba fog kerülni! Mert a fejlett ipar azt jelentette: sok gyár, sok kémény, savas levegő, azon átfolyó savas eső, savanyodó Föld, és itt az „atomrobbanás”. Tudniillik az a sok súlyos nehézfém, higany, ólom, kadmium, ami a legveszélyesebb, a rendes földből nem tud följönni, de a savas földből már fel tudja szívni a növény, tehát az állat húsában, tejében, az ember konyhakertjében, mindenben benne van, és nagyon alattomos. Évekig gyűlik a szervezetünkben, amikor aztán fölgyűlik, elmúlik pár évtized is esetleg, s egyszer csak migrén, rák, sosem volt betegségek jönnek elő. Viszont Magyarországon, mert fejletlenebbek vagyunk, fejletlenebb a föld, kisebb, gyöngébb az ipar, vagyis az ország nagy részén még mindig lehetne „biót” termelni. Itt az óriási előny, ezt vastagon kéne aláhúzni, mert Nyugaton már nyolc százalékos biotermelés van, de nem lehet igaz, hogy ők bio módszerrel dolgoznak, ugyanis amit megtermeltek, abban igenis benne vannak a nehézfémek.

Ha jól értem – szóltam én közbe –, akkor fel kellene építenünk a bioágazatot. Ám éppen akkortájt olvastam, hogy a nyugatiak földvásárlása hamarosan megkezdődik nálunk is, mert nem áll túl nagy akadály előttük, hogy megvásárolják a magyar földeket. Elsősorban azért érdeklődnek, mert náluk négyszeres-ötszörös a műtrágya-felhasználás Magyarországhoz képest. Tehát pontosan tisztában vannak azzal, hogy náluk előbb-utóbb kifullad a föld, s nem lehet rajta termelni.

Pontosan így van, mondta erre az én emberem, s hozzátette, észre kell venni, hogy az egészséges élet a legnagyobb luxus, tehát a magyar árunak korlátlan piaca volna, ha komolyan csinálnánk. Európának újból éléskamrája lehetnénk. És pont az az osztály, amely a legszerencsétlenebbül járt az uniós csatlakozással, azok tudnának legjobban boldogulni. Ma viszont ez a globális világ, a monopolérdekeltségű tőkék csak a saját profitjukat nézik, nem érdekli őket semmi más, csak a ma. Hiába akarja a „kisember” a jobbat. Még nincs olyan politikai ereje, hogy azt mondja, állj! Elég volt! Két lehetőségünk van. Vagy olyan öntudatos lesz a nép, hogy kiharcolja azt, hogy összefogva megoldja a gondokat, vagy olyan vízproblémák lesznek, hogy azért fognak kitörni háborúk meg cirkuszok. Az ember, ha el tud képzelni valamit, amiben igazán hisz, akkor mindenre képes. A jóért meg kiváltképpen. Ám itt van ez a globális világ, a monopolérdekeltségű tőkék, amik csak a saját profitjukat nézik, s nem érdekli őket csak a ma és csak a profit.

Egyetértek, vettem át a szót megint, megkérdezve, hogy vajon nem Don Quijote-i küzdelem-e ilyesmiket követelni? Ellene menni az erősebbnek? Mire Nagy József úr, mert hogy így hívták őt, ezt válaszolta: „Nagyon furcsákat fogok mondani, jött egy Lenin, levágott egy süket dumát, hazugságot, és az emberek hitték és megcsinálták a kommunizmust, azt gondolták, hogy jó lesz. Itt nem az okosokon múlik, nem a professzoron múlik a dolog, hanem azon, hogy az emberek lássanak tisztán, hohó, ezek a bajok, nekünk a politikától ezt kérni köll, sőt, követelni köll! Tehát azért harcolok, hogy az emberek lássák a dolgokat. Ne mindig föntről mondják meg, hogy kérem így, meg kérem úgy. Én az egyszerű kisembernek írtam a könyvem, egész rahedli levelem van, hogy menjek, tartsak előadást. De már öreg vagyok, majd jönnek a fiatalok.”

Jóban lehet a halállal, mondtam neki, mert amikor elolvastam a könyvét, s kértem, hogy beszélgessünk, hahotázva közölte, hogy már nyolcvan éves elmúlt, ne késsek el. Nem késtem. A beszélgetésünk végén még azt mondta, hogy „Ez a Föld kettő és fél milliárd embert képes eltartani úgy, ahogy az emberek élni szeretnének. Ha túlzsúfolódnak, jön egy csúnya háború, amikor egymást irtják, s mikor már kevesen lesznek, akkor magukhoz térnek és próbálnak valami más utat keresni. Ez az a kényszerhelyzet, amiről mesélek, de ezt nem lenne jó megélni. Csakhogy olyan ellenérdekek vannak, olyan emberek, akiket a holnap nem érekel. Ők nem emberek, csak embernek néznek ki. Az egész emberiség leendő jelképes sírkövére ez lenne a megfelelő felirat: itt nyugszik az első és egyetlen lény, az ember, melynek a földi fejlődés folyamán a saját pusztulását nem külső tényezők, hanem saját maga okozta.”

Most, hogy több, mint húsz év után – a magyar borágazat nehézségeit olvasva – kezembe került a hajdani interjú, s újra elolvastam, már csak a világ jelenlegi állapota miatt is kénytelen voltam megállapítani, mily sok gondolkodó ember jött rá arra a cáfolhatatlan igazságra, hogy az emberiség nem ostoba, csak a globális, profitéhes diktatúrák meg a nagy katasztrófák, háborúk, éhínségek döbbentik rá, hogy tévúton jár.

Úgy tűnik, tényleg borban az igazság. Hajrá, borgazdaság! Ne hagyd magad!