Kikre hallgatunk?

E rövid cikk annak köszönheti megszületését, hogy szerzője éppen egy háborúról szóló könyvet olvasott. Szándékosan nem írom le, hogy a sok remek háborús regény közül ez alkalommal éppen melyiket, tudniillik szinte mindegy, mert a címben jelzett kérdés jószerével valamennyi történelemről szóló írással kapcsolatban felmerülhet. Mármint a tekintetben, hogy levonjuk-e az olvasottakból a tanulságot? Megértjük-e az üzenetét? E tekintetben nemigen lehetünk optimisták, már csak azért sem, mert számos regényíró, aki beleásta magát a történelem ilyen-olyan fejezetének elbeszélésébe, megtapasztalhatta, hogy írhat bármily lírai jelenetekről, írhat történelemformáló és történelem-fordító eseményekről, véres harcok tanulságairól, nemigen hallgatunk rájuk, mert a történelem valószínűleg tényleg ismétli önmagát, azaz rendre bebizonyosodik, hogy nemigen tanulunk a tragédiákból, mások tapasztalataiból, pedig úgy gondolom, minden író azért ír, hogy műveiből tanulságot levonva okosabb, tapasztaltabb emberekké váljunk. Kissé fennkölten fogalmazva történelemformáló emberekké! No, ez nem jött össze, ha jól látom, hiszen sokkal inkább a tőlünk függetlenül formálódó világ eseményei zajlanak előttünk szünet nélkül, s cseppet sincs beleszólásunk az életünk menetébe, mint ahogy megnyugvás sincs, bármennyire is szeretnénk, és bármennyire is használna közös életünknek. Tetszik-nem tetszik, nem hallgatunk a jó szóra, az okos szavakra, szinte mindegy, ki mondja.

Pedig van példa elég. Gyakran olvasgatom George Orwell Füveskönyvét, mely az 1950-ben, 47 éves korában elhunyt világhírű író, újságíró gondolatainak „tárháza”. Jónéhány meglátása olyan, mintha e percekben írta volna le. Az egyiket idézem, már csak azért is, mert ezt a kis cikket október 4.-én küldtem el a Magyar Hírlapnak, akkor, amikor ismételten kiderült, hogy a magasságos Európai Unió és a túlmozgásos ukrán főember egyértelműen a háború fenntartása, sőt erősítése mellett áll – nesze neked Mr. Trump! No, de visszatérve Orwellre, ő imígyen vélekedett a második világháború árnyékában: „Manapság baloldali újságírók egész sora már-már teljes nyíltsággal a háború mellett agitál. Annyit a téma alaposabb megvitatása nélkül is mondhatok, hogy ha egy kapitalista társadalomban valamely baloldali párt háborúpártivá válik, ezzel máris beadta a derekát, hiszen olyan politikát követel, melyet csupán ellenfelei hajtanak végre.” Nos, éppen ilyen a mai EU, nemdebár? S álljon itt Orwelltől a „kedvenc mondásom” is, melynek megtanulását kötelezővé tenném: „A legelkeserítőbb az egész háborúban talán nem is az, hogy ennyi nyomorúságot kell elszenvednünk, hanem hogy sorsunk pipogya alakok kezében van letéve. Olyan ez, mintha az életed egyetlen sakkjátszmára volna feltéve, és neked szótlanul végig kell nézned a partit anélkül, hogy a hülyébbnél hülyébb lépések kockázatát elhárítanád.”

Nem tévednek, mintha ezt is ma írta volna. „A divat az nem halad, csak visszaváltozik”, szólt egy régi, éppen talán az ötvenes évek-béli magyar sláger. És bizony az „előreváltozás” meg csak nem akar megérkezni. Ennek ellenére azt mondom, hallgassunk a történészekre, az okos, nem megvásárolható történészeinkre. Hívják őt Orwellnek, avagy Raffay Ernőnek. Ez utóbbi történész honfitársunk számos könyve érdemes arra, hogy a könyvespolcunkról mindig levehető legyen. Például a Szabadkőművesek Köztársaságai, avagy a Trianonról szóló könyvei, vagy akár az Ady Endre és a Nyugat, de még sorolhatnám. Ha elolvassák ezeket, no meg a Wass Albertről szóló írásait, szép és roppant tanulságos élményük lesz. Senki, akit mélységében érdekel a zivataros magyar történelem, nem fog csalódni. Egyik hajdani, vele készített interjúmból idéznék, ha úgy tetszik amolyan ajánlásként. Ugyanis abban a beszélgetésben szó esett Trianonról, s persze Wass Albertről is, akiről szintén sokat írt és beszélt Raffay Ernő. Az idézett interjúból „kölcsönvéve” Raffay Wass Albertről szóló megállapításával fejezem be ezt a rövid „könyvajánlót”. Íme: „Wass Albert amellett tett hitet mindig, hogy mit jelent az élet minden pillanatában erkölcsösen viselkedni. És akkor innentől kezdve nem nagyon nagy kérdés már az, hogy az ember román, magyar vagy hottentotta”. Ezt kellene valahogyan tudatosítani a mostani Európában, s akkor a vitás kérdések csökkennének, és valahogy a megértés szelleme köszöntene ránk, de ezt a legnehezebb megtenni.