A multilateralizmus aranykora véget ért

Ezzel a címmel írt egy rövid esszét a Foreign Policy-ban Jo Inge Bekkevold, a főleg katonai és geopolitikai kutatásokkal foglalkozó Norvég Védelmi Tanulmányok Intézetének (Norwegian Institute for Defence Studies) vezető kutatója.[1] Fő mondanivalója, hogy a második világháború végén, az Egyesült Nemzetek Szervezete és más szervezetek megalapításával létrehozott multilaterális rendszer most a szemünk előtt bomlik szét. Hivatkozik az International Peace Institute által összeállított multilateralizmus-indexre, amely szerint igaz ugyan, hogy multilaterális rendszerhez csatlakozó államok és nem kormányzati szervezetek száma továbbra is növekszik, de a rendszer egészének teljesítménye – az, hogy a multilaterális intézmények mennyire képesek végrehajtani politikájukat a tagállamokban – az elmúlt évtizedben romlott. Ez különösen nyilvánvaló olyan kérdésekben, mint a béke és a biztonság, az emberi jogok és az éghajlatpolitika. Bekkevold szerint semmi sem illusztrálja jobban a rendszer hanyatlását, mint a Trump-kormány vámpolitikája: az impulzív unilateralizmuson és kétoldalú megállapodásokon alapuló politika, ami a már amúgy is félhalott Kereskedelmi Világszervezetet (WTO) üres, értelmetlen burokká redukálta.

A Szovjetunió összeomlását követő két évtized, amikor az Egyesült Államok volt a világ egyetlen és vitathatatlan nagyhatalma a multilateralizmus csúcspontját jelentette, amelyhez – a szerző szerint – három fő tényező járult hozzá. Ezek közül az egyik az, hogy az Egyesült Államok elég erős volt ahhoz, hogy az egész globális rendszert működtesse, a másik, hogy az USA támogatta a szabad kereskedelmet, a demokrácia és a piacgazdaság eszményét, végül az Egyesült Államok unipoláris hatalmi struktúrájának kialakulása jelentősen hozzájárult a multilaterális megoldásokba vetett hithez.

A jelenlegi helyzet mindhárom szempontból jelentősen eltér. A legfontosabb változás az, hogy a nemzetközi hatalmi struktúra átalakult. Az Egyesült Államok unipoláris rendszerének helyébe egy amerikai-kínai bipoláris rendszer lépett, ami azt eredményezte, hogy mind Washington, mind Peking nagyobb figyelmet fordít a másik féllel szembeni relatív előnyök elérésére, mint a multilaterális együttműködésre. A NATO-biztonsági kötelezettségvállalásait tekintve is bizonytalanság keletkezett, mert – a szerző szerint – az Egyesült Államok képtelen eldönteni, hogy Oroszországot vagy Ukrajnát támogassa-e. Ez sokkal egyértelműbb Kína esetében, amely Oroszországot támogatja és India esetében is, amely együttműködik Oroszországgal, hogy megakadályozza annak túlzott közeledését Kínához.

Végül, míg az Egyesült Államok unipoláris rendszere kezdettől fogva hitet teremtett a multilateralizmusba, a jelenlegi Trump-kormány úgy véli, hogy a multilaterális rendszer az Egyesült Államok ellen működik. De Donald Trump amerikai elnök multilateralizmus iránti ellenszenve csak egy része a nyugati országokban, az utóbbi években, tapasztalható szélesebb körű hullámnak. Az Egyesült Államokban, Európában, Kínában, Indiában és Oroszországban is erősödik a nacionalizmus, és a – a szerző megfogalmazása szerint – a nacionalista rezsimek általában mélyebb félelmet táplálnak a globális szervezetek beavatkozása iránt, mint a demokratikus kormányok. E tendenciára figyelemre méltó példa a Brexit, csakúgy, mint az eurószkeptikus és nacionalista pártok növekvő európai népszerűsége.

Sok amerikainak és európainak egyre inkább az a nézete, hogy a gazdasági problémáikért a globalizáció felelős. Emellett Kína, annak ellenére, hogy az Egyesült Államok unipoláris korszakában a globalizáció legnagyobb nyertese volt, továbbra is negatívan tekint a multilaterális rendszer kulcsfontosságú elemeire, többek között az emberi jogi rendszerre, és nagy figyelmet fordít olyan alternatív intézményekre, mint a Sanghaji Együttműködési Szervezet, a BRICS és az Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bank, amelyek Peking felé tekintenek – véli a szerző.

Bekkevold magyarázata jól mutatja a nyugati főáramlatú gondolkodás, a háttérhatalom felfogását a világ jelenlegi átalakulásáról, amelyben bűnbaknak a nacionalizmust tartják, az Egyesült Államok Jelenlegi elnökét, Donáld Trumpot pedig fő veszélyforrásnak tekintik, és azt remélik elnöksége végével a régi rend – legalábbis részben – visszaáll.

E felfogás a nyugati háttérhatalom szempontjából nagyon is érthető, ám a feltörekvő országok számára az a szabályokon alapuló rend, amelyet a nyugati világ és befolyási övezte számára az Egyesült Államok alakított ki a második világháború után, egyre inkább elfogadhatatlan, de egyes vonásai ma már az Egyesült Államok gazdasági és biztonsági érdekeit is sértik.

A hivatkozott multilaterális intézmények a második világháború után jöttek létre részben a győztes hatalmak megegyezése révén, ilyen volt az ENSZ és egyes intézményei az egészségügy, a munkaügy, az oktatás és az élelmezés terén. Más részük az Egyesült Államok által vezetett nyugati tömb intézményeiként jöttek létre, mint a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, az Általános Vám és Kereskedelmi Egyezmény GATT (ami később Világkereskedelmi Szervezetté – WTO – alakult át), és nem utolsó sorban a NATO. A multilaterális intézményekhez sorolható az Európai Gazdasági Közösség is, amelyből a mai Európai Unió létrejött.

A háttérhatalom elemző intézményei, tudásközpontjai, mint a cikkíró munkahelye a Norvég Védelmi Tanulmányok Intézete is, az Egyesült Államok által létrehozott és működtetett rendszert úgy tüntetik fel, hogy az Egyesült Államok altruista módon az intézményrendszert valamennyi ország érdekében működtette. Valójában ez az intézményrendszer nagyon sokáig elsősorban az Egyesült Államok és a nyugati nagyhatalmak érdekeit szolgálta. A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap fő célja például az volt, hogy a kevésbé fejlett, vagy fejődőnek nevezett országok piacait megnyissa a fejlett országok iparcikkei előtt, és ugyanakkor lehetővé tegye, hogy a fejlett országok olcsón jussanak hozzá az alapvető nyersanyagokhoz. Hogy ez a folyamat mennyire nem volt altruista jellegű, azt az Egyesült Államok második világháború utáni háborús beavatkozásai mutatják. A világháború befejezése óta alig telt el néhány olyan év, hogy az Egyesült Államok ne háborúzott volna valahol.

Ugyanakkor számos ország kihasználta ezt a rendszert, elsősorban Japán és az ázsiai „kis tigrisek”, amelyek az Egyesült Államok piacára, exportorientált módon termelve, az Egyesült Államoktól a legfejlettebb technológiát beszerezve, és persze a saját tudásuk, szorgalmuk és munkaszeretetük bázisán felzárkóztak a fejlett országok közé. Ez a lehetőség a latin-amerikai országok előtt is nyitva állt, náluk azonban az említett feltételek közül az utolsók hiányoztak, a szovjet hatalmi övezetbe tartozó országok pedig eleve el voltak zárva a legfejlettebb technológiától (COCOM lista).

Trumpnak igaza van abban, hogy Kína (és Németország is) kihasználta a lehetőségeket, és amikor Kína a hatalmas exporttöbbletével és technológiai felzárkózásával az Egyesült Államok fejére nőtt, akkor egyes amerikai körök fejében megszólalt a vészcsengő, és Trump csupán reagált a kialakult helyzetre. Kritizálhatók a módszerei, de rövidtávon ez van a kezében, a vámokkal való manipulációkat nem kell a Kongresszussal jóváhagyatni, és az idő is sürget: jönnek a félidős választások.

Amit Bekkevold és általában a liberális elit nacionalizmusként ítél el, az nem más, mint a felelős nemzeti vezetők józan politikája, amellyel csökkenteni akarják országaik kitettségét a sokszor kaotikus nemzetközi folyamatoknak. A múlt század nagy gazdasági válsága után a híres angol közgazdász John Mynard Keynes is azt a véleményét hangoztatta, hogy általában minden ország termelje meg, amire szüksége van, és a nemzetközi kereskedelem, de különösen a tőkemozgás legyen a szükséges minimálisra korlátozva.[2] Ez a gondolat különösen értékes lehet geopolitikai törésvonalon fekvő, tengertől elzárt, kis országok számára.

Kína felemelkedésével, Oroszország megerősödésével, a globális délhez tartozó országok felzárkózásával a „Fejlett Nyugat”-nak is tudomásul kell vennie, hogy már nem diktálhatja a nemzetközi kapcsolatok feltételrendszerét úgy, mint régen. A multilateralizmus nevezett intézmény és szabályrendszer aranykora tehát valóban véget ért.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum, tanácsadója

[1] https://foreignpolicy.com/2025/09/12/unga-2025-united-nations-multilateralism-dead-geopolitics-international-relations/?tpcc=roundup&utm_campaign=%5BRoundup%5D%20Trump%20at%20UNGA&utm_medium=email&utm_source=Sailthru&utm_term=UNGA_General_Interest

[2] John Maynard Keynes, "National Self-Sufficiency," The Yale Review, Vol. 22, no. 4 (June 1933), pp. 755-769.