A potenciális NATO-tagságtól a NATO-val való háborúig

Oroszország hangsúlyozza, hogy ezt a háborút nem Ukrajnával, hanem a NATO-val vívja, és ebben 90%-ban igaza van. Ugyanis van néhány NATO-tagállam, amelyik nem részese az Oroszország elleni háborús hisztériának, például Törökország, vagy Magyarország. Azonban Keir Starmer brit miniszterelnök és Emmanuel Macron francia elnök által gründolt és Ukrajnát fegyveresen segítő „tettre készek koalíciójának” 34 tagja közül néhány kivételével, mint Japán vagy Ausztrália, mind NATO-tag. Oroszország tehát az ukrán nacionalisták közvetítésével lényegében a NATO-val háborúzik.

A jelenlegi körülmények között érdekes, hogy a nagy amerikai-orosz barátságtól, hogyan jutottak el a felek a mostani háborúig. E kérdést, legalábbis a történtek legelejét boncolgatja egy nemrégiben, a Der Spiegel német lap angol nyelvű internetes kiadásában, megjelent cikk, amelynek címe „Mennyire volt közel Oroszország a NATO-tagsághoz?”[1]

A cikkíró Klaus Wiegrefe szerint Bill Clinton amerikai elnök őszintén szerette volna Oroszországot bevonni a NATO-ba. Az európai országok azonban, különösen Németország, ezt határozottan ellenezték. Egy korábban titkosított, de azóta feloldott dokumentum szerint egy 1994-es találkozó alkalmával Clinton a következőket mondta Jelcinnek¸„Boris, még egy utolsó dolog a NATO-val kapcsolatban: kérlek, vedd figyelembe, hogy soha nem mondtam, hogy ne vegyük fontolóra Oroszország NATO-tagságát. Tehát, amikor a NATO bővítéséről beszélünk, a befogadást hangsúlyozzuk, nem a kizárást.” Majd hozzátette: „Célom, hogy veled és másokkal együttműködve maximalizáljam egy valóban egyesült, osztatlan, integrált Európa esélyeit.”

Azt már a cikkíró Klaus Wiegrefe mondja, hogy „ez a vízió soha nem valósult meg. Éppen ellenkezőleg, Oroszország és a Nyugat kapcsolata azóta jelentősen romlott. Jelcin utódja, Vlagyimir Putyin alatt Moszkva valószínűleg ugyanolyan távol áll a NATO-tagságtól, mint a Kreml diktátora, Joszif Sztálin idején. És éppen Sztálin agresszív külpolitikája vezetett 1949-ben a NATO megalapításához. Néhány nyugati politikus attól is tart, hogy Putyin az ukrajnai esetleges győzelem után támadást indíthat a NATO ellen.”

Wiegrefe e mondata világosan tükrözi a nyugati fősodratú média indoktrinációs szándékát. A NATO megalapítása ugyanis nem valamiféle szovjet agresszióra adott válasz volt, hanem, mint a NATO első főtitkára Lord Ismay mondta, a NATO célja, hogy az oroszokat kinn, az amerikaiakat benn és a németeket pedig lenn tartsa. Tehát az oroszok a legjobb esetben is csak egyharmad súllyal szerepelnek. Ami pedig Sztálin agresszivitását illeti, a berlini blokádot Sztálin valóban elrendelte, de ennek előzménye az volt, hogy a nyugati szövetségesek Berlint, amelynek önálló státusza volt, gazdaságilag Nyugat-Németországhoz akarták csatolni. A kubai válság előzménye is az volt, hogy az amerikaiak atomrakétákat telepítettek Törökországban a szovjet határ közelébe, minderről azonban a nyugati közvélemény mit sem tud.

A cikkírónak igaza van abban, hogy néhány nyugati politikus például Emmanuel Macron, francia elnök, Boris Pistorius Németország védelmi minisztere, Andrius Kubilius az EU védelmi biztosa attól tart, miszerint Putyin ukrajnai győzelme esetén támadást indíthat valamely NATO ország ellen. Ez azonban politikai és katonai képtelenség, ennek hangoztatása sokkal inkább annak elfedését szolgálja, hogy a nyugati vezetők, mind a klíma-, mind a bevándorlási politikájukkal, sőt az orosz-ukrán háborúba való belépéssel is kudarcot vallottak, és tönkretették Európa gazdaságát.

Ami a cikk által felvetett kérdést, Oroszország NATO-tagságát illeti, bár személyesen Clinton jó viszonyt akart az oroszokkal, nem volt oroszfóbiája, mint a mostani európai vezetőnek, akaratát azonban nem tudta érvényesíteni. A „mély állam” akkor is működött, és a Gorbacsovnak tett ígéret (hogy ha a volt NDK a NATO tagja lehet, akkor a NATO egy centit sem nyomul keletre) ellenére eldöntötte a NATO keleti bővítését.

Most, hogy folyik ez a proxi háború, érdemes lenne részletesebben foglalkozni azzal a szenátusi vitával, amely 1997 őszén zajlott le a NATO-bővítéséről. A rendkívül érdekes és tanulságos 720 oldalas anyagból azonban most csak egy bekezdést idéznék szó szerint, amelyet Jesse Helms, a Szenátus külügyi bizottságának elnöke mondott (pontosabban írásban nyújtott be), rögtön az első vitanapon, október 7.-én: „Ha a Clinton-kormány a NATO-t nem Európa védelmének eszközeként, hanem szociális munka laboratóriumaként tekinti, akkor a NATO-nak nem csak el kell kerülnie a bővítést, hanem győzelmet kell hirdetnie, és be kell zárnia a boltot. A NATO fenntartásának költségei, nemhogy bővítésének költségei, nem igazolhatók, ha a szervezet küldetése a demokrácia építése és a békefenntartás. Vannak más, olcsóbb és megfelelőbb fórumok ilyen vállalkozásokhoz (például az Európai Unió és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet). A NATO egy katonai szövetség – annak is kell maradnia, vagy be kell szüntetnie működését.”

A szövegből világosan látszik a különbség az elnök szándéka és a szenátus héjái között, akikhez Joe Biden, a külügyi bizottság alelnöke is tartozott. A vitában Madeleine Albright egy kérdésre válaszolva leszögezte, hogy a nemrég elfogadott NATO–Oroszország alapító okirat nem ad Oroszországnak lehetőséget a NATO döntéseinek felhígítására, késleltetésére vagy blokkolására, vagyis Oroszország akár tagja is lehetne a szervezetnek, de nem lenne lehetősége a döntésekbe beleszólni. A NATO-ban ugyanis, például új tagok felvételénél, egyhangú döntésre van szükség. Orosz részről Moszkva NATO-tagságának meglebegtetése a NATO további keleti bővítésének megakadályozását szolgálta volna, amit a nyugati politikusok nyilvánvalóan meg akartak akadályozni. A vita idején egyébként Lengyelország, Csehország és Magyarország NATO-tagsága már eldőlt, és két évvel később valamennyien tagok is lettek.

A cikk által felvetett kérdésre, hogy mennyire volt közel Oroszország a NATO-tagsághoz, pedig az a válasz, hogy semennyire. Oroszország NATO-tagságát a nyugati politikusok sohasem gondolták komolyan, különösen az amerikai szenátus héjái nem, a cél a NATO keleti terjeszkedéséről való figyelemelterelés volt.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója

[1] https://www.spiegel.de/international/world/secret-documents-from-the-1990s-how-close-was-russia-to-nato-membership-a-613a9896-ac9f-46ac-b27c-00547d96b9fb