Véget ért Izrael korlátlan mozgásszabadsága a Közel-Keleten

Túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy több mint érdekes folyamatok zajlanak ebben a kőolajban rendkívül gazdag régióban, ahol 40-50 éves tabuk, illetve megdönthetetlennek tűnt helyzetek változnak meg egyik pillanatra a másikra. Meg nem erősített hírek szerint, amikor az izraeli kormány felkérte a Moszadot, hogy szervezze meg a közismerten Katarban élő Hamász vezetők likvidálását, akkor a titkosszolgálat vezetése a katari párjukkal, évek alatt nehezen kiépített együttműködésre hivatkozva visszautasította azt. Ezért került sor arra a meglepő és megdöbbentő támadásra, amelyben tíz izraeli vadászbombázó, amelyeket később egy brit (!) tanker töltött után a levegőben, preciziós csapást mért egy olyan épületre, amelyben a feltételezések szerint azok a Hámasz vezetők tartózkodtak, akik éppen az amerikai ajánlatot készültek megvitatni a túszok átadásáról, illetve az ellenségeskedések befejezéséről.

Ez a támadás önmagában is durva megsértése volt a katari biztonságnak, amelyet az Egyesült Államok garantál, hiszen itt található a legnagyobb amerikai légibázis a régióban. A légicsapás által keltett hullámokról előre lehetett tudni, hogy magasra fognak csapni. De hogy a következmények ilyen gyorsak és jelentősek lesznek az szinte mindenkit meglepett. A támadás után rendkívül gyorsan összehívott Arab Liga és Öbölbeli Államok Tanácsa találkozó, amelyen nemcsak Törökország vett részt, hanem az izolációba szorított Irán is, eleve meglepő, bár várható volt. Ráadásul ez utóbbi a legmagasabb szinten, azaz az iráni elnök szintjén képviselte az országot. Ez a tény már előre jelezte azt, hogy tektonikus változások zajlanak a regióban.

Ez a megbeszélés lényegében semmisé tette az Ábraham-megállapodásokat, amelyek célja kimondva-kimondatlanul is Irán izolációja volt a célja a régióban. Zárójelben érdemes megemlíteni, hogy az Ábraham-egyezmények aláírói között csak kisebb, bár rendkívül gazdag, öbölbeli államok szerepeltek. A fő trófea, a Szaúd-Arábia további feltételekhez kötötte az Izrael állam elismerését célzó erőfeszítéseket. Azonban maga az Ábraham-egyezmények folyamat is igen jelentősen megakadt a közelmúltban, bár ennek jelentős része a közvélemény számára láthatatlanul történt. Például Bahrain már 2021-ben visszarendelte Izraelbe kiküldött nagykövetét, és a pótlására azóta sem került sor. Az Egyesült Arab Emirátusok, amely szintén aláírója volt az Ábraham-egyezményeknek, további feltételekhez kötötte a kapcsolatok normalizálását, köztük a ciszjordániai területek annektálásának leállításához. Ezek a feltétek nem teljesültek, tehát az Ábraham-egyezmények mindenképpen csak félkésznek nevezhetőek. Ebben a rendkívül feszült és ideges környezetbe robbant bele az a hír, amely szerint Szaúd-Arábia és Pakisztán mindenre kiterjedő védelmi és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötött, amelyben a felek kinyilatkoztatták, hogy minden rendelkezésükre álló eszközzel megvédik a másikat a katonai agresszió esetén.

Ez a minden eszközzel kifejezés azért rendkívül figyelemreméltó, hiszen Pakisztán atomhatalom és a jelenleg elérhető információk alapján ez a megállapodás azt jelenti, hogy az amerikai biztonsági garanciák mellett Szaúd-Arábia szükségesnek érezte egy atomhatalom bevonását a biztonságába, szükségesnek érezte, hogy a pakisztáni nukleáris védelmi ernyő kiterjedjen rá is. Ennek a megállapodásnak kimondatlan, de egyértelmű vesztese az Egyesült Államok, amely hitelessége, szavahihetősége gyakorlatilag megkérdőjeleződött az izraeli katonai támadás miatt. Ugyan Törökország is aspirált a muszlim államok katonai védelmezője titulusra, azonban a tény, hogy Pakisztán egyrészt kétszer akkora, mint Törökország, ami legalább kétszer akkora a hadsereget is jelent, az Indiával szemben tanusított katonai sikerei, a Szaúd-Arábiával folytatott, a 70-80-as években végrehajtott katonai együttműködés tapasztalatai, valamint nukleáris képességei miatt egyértelműen a muszlim világ fegyverese védelmezőjeként kezd fellépni.

Ezt az is alátámasztja, hogy az Irán elleni izraeli támadások után a pakisztáni védelmi miniszter Kvadzsa Aszif (Khwaja Asif) kifejezte abbéli szándékát, hogy Pakisztán szükség esetén Iránnak is támogatást és védelmet tud nyújtani. Érdemes megjegyezni, hogy a pakisztáni légierő modern kínai eszközei felülkerekedtek a legmodernebb nyugati, azaz európai technológiát használó indiai légierő felett a közelmúlt légi összecsapásaiban. A fentiek eredője egyre inkább egy olyan hatalmi tömb, amelyet nyugodtan nevezhetünk egyfajta Iszlám Ligának. Ez egy – több közeljövőt leíró science fiction világban létező entitás, államszövetség –, amely a muszlim államokat tömöríti, szemben a nyugati, illetve a keleti blokkokkal. Amennyiben ez a fajta közeledés, ez a fajta együttműködés több területre kiterjed, és létrejön egyfajta iszlám NATO, akkor egy újabb olyan fejleményről beszélhetünk a szemünk láttára, fénysebességgel átalakuló nemzetközi környezetben, amelyet nehezen lehetett volna akár 2-3 hónappal korában is előrelátni.

Egy dolog biztos, ez a lépés további hasonló – és eddig elképzelhetetlen – megállapodások előtt nyitja meg az utat. De a következményei egyértelműek.