A Szent István ünnepét követő napok talán leggyakrabban emlegetett szereplője Ajsa Luna. Hogy melyik műfajban működik a művésznő valójában, az hosszabb kutakodás után sem derül ki. Énekes? Költő? Előadóművész? Felhőfestő? Cigifüst-zsonglőr? Bármelyik lehet. Nincs mit csodálkozni ezen, mostanában bárkiből bárki és bármi előállítható. Lányból fiú, fiúból lány, magyarból belga, hollandból magyar.
Luna művésznő azzal került a figyelem központjába, hogy az államalapítás ünnepének egyik rendezvényén kiült a piros ruhájában a színpad szélére, kezében hanyagul eltartotta magától cigarettáját, és nekiállt elénekelni a magyar himnuszt. Nem sikerült neki. Nagy felzúdulás támadt a sajtóban és a közösségi médiában. Akik balról nézik és élik meg hétköznapjaikat és ünnepeiket Magyarországon, azoknak valamiféle merész és különleges mutatvány volt Luna hamis rikácsolása.
Ült tehát ez a derék leány a maga huszonnégy évének minden terhével a hangfal mellett, mögötte fiatalemberek unottan pengették a gitárt, és bágyadtan doboltak. Akárhonnan is nézzük az előadást, borzasztó volt. Liberális honfitársaink azonnal ugrottak: Ajsa Luna is ízelítőt kapott a fideszes médiaterrorból, mert ülve, cigivel a kezében énekelte el a Himnuszt címmel jelent meg egy cikk a balsajtóban. Szörnyülködve idézik a szörnyű felvétel alá ragasztott bejegyzéseket jobboldalról, mi szerint szégyen, feneketlenül dilettáns, tiszteletlen, hagyománysértő, meg még példátlanul arcátlan a kisasszony mutatványa.
Az óriási felháborodás több másik balliberális szócsövet is cselekvésre késztetett. Rövid időn belül kiszórták a világba kormánygyalázó, már-már mocskos fideszező fogalmazásaikat. A felháborodott normális – esetünkben jobboldalinak vagy egyszerűen a magyar nemzethez tartozását büszkén valló és vállaló – embereknek sok minden fájt ebben az ügyben is. A tiszteletlenség, a pofátlan provokáció, a tudatlanság, az álságosan idekevert véleményszabadság, meg úgy egyáltalán minden, amit Ajsa Luna színpadi jelenléte felszínre hozott.
Napvilágot látott egy szakértő elemzés is, Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója kedvesen elmagyarázta az amúgy az egyetemen esztétikát hallgató Lunának, hogy mi mindent is kellene tudnia annak, aki a közönség előtt a Himnuszt elénekli.
Az idősebbek megrökönyödve szembesültek azzal a ténnyel, hogy még az ő gyerek- és ifjúkorukban, a Kádár-diktatúrában is, a nyakukban vörös úttörőnyakkendővel vagy katonaként, ötágú csillaggal a sapkájukon vigyázzban állva, a Himnusznak minden alkalommal megadva a tiszteletet, ezzel persze Magyarországnak, a magyar nemzet egészének is, még a legvadabb kommunisták sem átallották kimondani a szavakat: Isten, áldd meg a magyart. Senkinek eszébe ne jusson visszasírni azokat az időket, nem voltak jó idők.
Ami azonban mára elöntötte a magát civilizáltnak tituláló Európát, benne minket is, az szemernyivel nem jobb, hiszen ma az államalapítás ünnepén megtehette valaki, hogy a színpad szélén ülve, lábát lógázva, kezében cigarettával elénekelje úgymond a Himnuszt. Szegény.
A Luna az éjszaka istennőjének a neve. Meg a Holdé. A butaságból, tudatlanságból és tehetségtelenségből levizsgázott Ajsa Luna fejében sem lehet más, csak az éjszaka mélységes mély sötétsége. Szegény.
Azt meg egyébként nagy kíváncsisággal megvizsgálnánk, hogy bárhol a világban, akármelyik kisebb-nagyobb ország nemzeti himnuszát hasonló módon elő merné-e adni Ajsa Luna. Ha igen, az máshol sem számítana másnak, mint amit nálunk is jelent: bunkóságnak.