Vesszőparipám

Bocsánat, a fenti cím helyett azt kellett volna írnom, hogy Butaságom története. Nyilván sokan emlékeznek arra, hogy valamikor a hatvanas években volt egy ilyen című film, melyben Ruttkai Éva egy igen naiv, mondhatni butácska színésznőt alakít, akit aztán a nagybetűs Élet megtanít arra, hogy miképpen törjön ki ebből a szerepkörből. Sikerül neki, több élettapasztalatot szerezve maga mögött hagyja naivságát. Nyilván fiatal korunkban sokan átestünk már egy ilyen perióduson, s azt is tudjuk, megtanultuk, hogy az élet a legnagyobb tanítómester.

Lényegében most erről lesz szó. Tudniillik azt gondoltam, hogy abban a fékevesztett demokráciában, amelyben most él a világ, s amely ezt a demokráciát isteníti – bocsánat, hazudja –, továbbá magát mindenkinél okosabbnak gondolja, csak-csak fel lehet tenni olyan kérdéseket, amelyekre illik, pontosabban illene válaszolnia a magukat roppant demokratikusnak tartó Európa vezető politikusainak. Azoknak elsősorban, akik magukat becsapva demokratikusnak gondolják, pontosabban hazudják az Uniót, s úgy vélik, az maga a szabadság és az igazság, meg a tolerancia élharcosa. Hogy ez nem így van, azt gondolom nem kell bizonygatni, de ha kellene, az igazi szégyen lenne, hiszen azt jelentené, hogy az EU lakosai nem látják a fától az erdőt. Egyelőre tényleg kevesen látják, elég, ha csak a háborúpárti többséget nézzük, rögtön fel is hagyhatunk az optimizmussal. Kis fény az éjszakában, hogy néhány napja arról olvashattunk, hogy Franciaországban, azaz Párizsban Macron elnök háborúpárti politikája ellen tüntettek, s az Ukrajnának szóló támogatások leállítását követelték.

No, de térjünk vissza a vesszőparipámra, ami nem más, mint annak a válasznak a kierőszakolása a magasságos uniós politikusok háborúpárti seregétől, hogy legyenek kedvesek válaszolni arra az igen egyszerű kérdésre, miszerint, ha kiterjed a háború, akkor ők azt hol fogják átvészelni? Milyen luxusbunkerben? Továbbá mit ajánlanak az istenadta népnek, ők hová bújjanak? Mondanom sem kell, válasz sehonnét sem érkezett. Mily furcsa, az unió padsoraiban ülők egyikétől sem hallhattuk, hogy valamelyik vérmes, háborúpártiságát bizonygató politikustól megkérdezze, ugyan már ő és kedves családja hol óhajtja túlélni az általa oly nagyon pártolt háborút? Pedig érdekelne bennünket a válasz. Netán immár – Ukrajnától véve a példát – Európa más országaiban is secc-pecc bevezetik a hadkötelezettséget, férfiaknak, nőknek, 16 éves kortól a halálig?

Megannyi kérdés, és semmi válasz. Nem oly régen Kissinger úr, az USA hajdani külügyminisztere úgy tíz évvel ezelőtt még azzal dicsekedett, hogy nekik bizony odaát az Egyesült Államokban már megvannak a földalatti városaik, s az életben maradáshoz szükséges eszközeik ahhoz, hogy túléljenek egy világháborút. E helyről is gratulálunk, bár neki már egy más szférában lehet dolga, hiszen 2023-ban meghalt. Elhisszük neki, hogy ők felkészültek, ám azóta sem tudjuk a választ a kérdésünkre, hogy nekünk, egyszerű, és semmibe be nem avatott európai polgároknak hol kellene majd átvészelnünk egy kiprovokált háborút? A pincéinkben aligha fog sikerülni.

Száz szónak is egy a vége, a végtelenül demokratikus világban nem kapunk választ a kérdéseinkre, ám kapunk normális magatartásunkért folytonos büntetéseket. Olyan világban élünk, ahol a hazugság uralkodik, szellemi, kulturális és gazdasági hazugságok takarják el a létező világot az emberek elől a világ fura urai. Oda jutottunk – jókor írom, hiszen épp néhány napja volt a Pride, ami nélkül nem élet az élet – hogy azt akarják elérni, a nagybetűs EMBER odáig süllyedjen, hogy a kóros társadalmi és gazdasági állapotokat tartsa természetesnek, mondhatnánk, hétköznapinak, a rosszat meg normálisnak. Így lehet aztán „holnapra megforgatni a világot”, miként a kommunizmusban ígérték a nagyokosok, s dalolta minden gyerek. Nos, a „forgatás” sikerült, ám nem úgy, ahogy egy normális ember gondolta volna, hanem erkölcsi, morális süllyedést okozott. Amely odáig jutott, hogy meg kellett érnünk, az emberek életét befolyásoló kérdéseket illetően szavunk sem lehet, mert a válasz úgysem érkezik meg. Tehát bizony azt sem tudhatjuk meg soha, hogy a világ elitjei ugyan hol fogják átvészelni a már párszor „megígért” nukleáris háborút. Így aztán úgy érzem magam, mint a hajdani tüneményes dalocska kisleánykája, melyben a felejthetetlen Bilicsi Tivadart kérdezi egyik kicsi lánya – Mit kérdezi! Egyenesen bombázza! – arról, hogy „Apu hod med be az a nagy elefánt az oroszlán barlangjába? Mondd meg már nahát!” Apunak persze fogalma sincs, hogyan megy be az elefánt bárhova is, így a válasza az, hogy hallgass Évám!

Így járunk mi is a kérdéseinkkel. Válasz nem érkezik. Pedig én most csak egyetlen könnyű és megválaszolható kérdést tettem fel, de mások más témában feltett kérdéseikkel sem jártak jobban. Így néz ki tehát a demokrácia odaát a velejéig romlott EU-ban. S közben olyan buta gondolatok járnak az eszembe, hogy az állatkertben bezzeg van demokrácia! Az elefánt ugyanis nem megy be az oroszlán barlangjába. Mert tudja, hogy az az oroszlán otthona. S az nem eladó. Mindig tudtam, hogy az állatoktól érdemes tanulni.

Nos, a vége mégis a butaságom története. Nagy naivan miért is gondoltam volna, hogy egy egyszerű uniós állampolgár választ kap kérdésére? Hiszen sosem kapott. Ez a társaság többségében EHU. Azaz Európai Hazugság Unió.