Hogyan írt Jókai?

Az írói műhelytitkok ugyanúgy érdeklik az olvasót, mint a művek. Ám a titkok csak akkor izgalmasak, ha ismeri a műhelyből kikerülő munkákat is. Léteznek olyan írói műhelymunkák, melyek egyszerre adják a fikció élményét, s ígérik a „leleplezést”. Jókai esetében óvatosan kell közelíteni az önéletrajzi hitelességhez: képes valódiként feltüntetni az igazat. A művészi igazság nem társul szükségszerűen a realisztikus való(di)sághoz. Az egzisztenciális igazságokból a képzelet is létrehozza saját valóságát. Sok-sok Jókai-műből összeolvashatunk egy alternatív Jókai-portrét, ami nem lenne kevésbé „hiteles”, mint Mikszáth Jókai-arcképe. Önéletírását és emlékezéseit nem tekintve, néhány címet idézünk csupán, melyek életrajzi vonatkozásokat rejtenek: Eppur si muove, Szerelem bolondjai, Öreg ember nem vén ember, A tengerszemű hölgy...

A tengerszemű hölgy című (a folytatásos közlés után 1890-ben könyv alakban megjelent) regény: fikcióba helyezett önéletrajzi montázs. Párhuzamos életrajzként emlegetik, sőt festői megjelenítő ereje miatt kettősportréként. Önéletírói vonatkozásai mellett a sok valódi modell után összegyúrt „tengerszemű”, pályafutását a női fegyházban befejező Erzsike ugyanúgy cserélgeti arcképvonásait, mint az elbeszélő. A komáromi pályakezdő, a bujdosó és a beérkezett, ünnepelt íróból is kölcsönöz egy-egy vonást a regénybeli narrátornak, aki – bár hasonlít Jókaihoz – itt csak egy szereplő. S a hitelesség érzetének erősítése végett az író valódi kortársakat és valódi irodalmi jelenségeket is megidéz. Nem tekintem tehát életrajz-helyettesítőnek a regényt, viszont rejtett vallomásossága és ars poeticai betétei vagy utalásai miatt segít Jókai portréjának árnyalásában. (Ne felejtsük, hogy az író már hatvannégy éves volt, mikor befejezte a közlést! Noha a festői líra mellett bőségesen áradó humorba ágyazta élettapasztalatait, több jelzést is hagyott az értelmezés útvesztőiben való eligazodáshoz!)

„A regényírás nem abból áll, hogy az ember azt, amit maga körül látott és hallott, lemásolja” – mondja az elbeszélő a fiatal leánynak, aki meglátogatja őt szigeti kunyhójában. Nincs okunk kétségbe vonni, hogy az alapötlet (alapeszme) megszületése után az író rögtön a történet végét gondolja ki. A regény ugyan „írja” közben önmagát, de a befejezés igénye szerint kell visszatérnie a kigondolt mederbe. „Azután megalkotom ennek a történetnek az alakjait. Akkor ezeknek az alakoknak az egymáshoz való viszonyából kiokoskodom, hogy minek kellett aközben lefolyni, amíg a történet katasztrófája bekövetkezett.”

Miután Erzsi kisasszony megkapja az elbeszélőtől Petőfi költeményeit, a Szerelem gyöngyeit és a Cipruslombokat, melyekért bizony szerzői honorárium is járt, megtudhatjuk, hogyan írt Jókai. Erzsike is kíváncsi rá – gyakran látta az írót a szigeti filagória verandájáról a kertjük előtt végigsétálni – de még csak az úrasszonyék felé se néz. Elmerül a gondolataiban. „Elébb a fejemben kidolgozom az egész jelenetet a legapróbb részletekig; s mikor leülök azt leírni, az már csak gépies betűvetés.” Ám ez nem azt jelenti, hogy se nem lát, se nem hall! „Látok füvet, fát, virágot, gombát, fatörzset, szederindával befutott nádkunyhót. Azokhoz hozzákötöm a gondolataimat, mint a pókfonalat; – hallok is – sárgarigófüttyöt, cinegecsevegést, távol hajókról jövő tülkölést, szúnyograj zümmögését; – az nekem mind súg, mesél valamit, a döngő darázs kölcsönadja a szárnyát a képzeletemnek; – hanem ha egy emberarccal találkozom, az kiver a gondolataimból […]; amíg azután újra vissza nem fordulok, s a feltalált nádkunyhóról, fatörzsről, bércsevirágról össze nem szedem a hozzákötött pókfonalaimat, s a magány lakóinak ismerős hangjai újra elém nem idézik az elfutott eszméket; akkor aztán beveszem magamat a mi kertünk kis fagunyhójába, s ott senkitől nem háborgatva, leírom azt a képet, ami a lelkem előtt áll.”

Túl azon, hogy Jókai botanikai érdeklődéséről is számot ad e rövid részlet, az azonosuló, a tárgyával eggyé olvadó elmélyülés állapota a kiadója, Révay Mór visszaemlékezéseinek is fontos motívuma. „Mialatt regényét írta, mindig arról beszélt, és úgy benne élt tárgyának bűvkörében, mint ahogy később az olvasó benne élt abban. Mikor valamelyik nagy regényét írta […], alig lehetett vele úgynevezett okos dolgokról beszélni. Teljes szórakozottsággal hallgatta az embert, és feleletein meglátszott, hogy nem is hallgatott oda.” – Annyira el volt a gondolataiba merülve, hogy környezete féltette, nehogy valami baja essék az utcán. A készülő mű mindig lefoglalta, de a kész munka iránt már ritkán érdeklődött.

A „Hogy dolgozott Jókai?” című fejezetben olvassuk: írói munkája szinte „egy szabályos óramű rendszerességével folyt”. A korai ébredés szokása volt, reggel hatkor kezdte az írást, és tíz órára fejezte be a napi penzumát. Nagyobb regények írásakor naponta egy ívvel készült el. Korán lefeküdt, nem panaszkodott álmatlanságra, de bevallása szerint a regénye fordulatait sokszor álmában szőtte tovább, néha bonyodalmait is álmában oldotta meg. „Ilyenkor még korábban kelt fel, hogy papírra vesse azt, amit jótékony álma sugallt neki.” A Negyven év visszhangja című önéletrajzi vázlata tanúskodik arról, „hogy’ komponálja meg a regényt, amelynek rendesen valamely vezéreszme szolgál alapul. Hogy’ tanulmányozza azután a tárgyat, az alakokat, a korszakot, a történet helyszínét és mindazt, amire szüksége van, és azt, hogy miképpen hívja segítségül a fantáziát”. Jókai szavaival: „Akkor belehelyezem magam az egyes alakoknak a kedélyhangulatába: iparkodom bennük élni. A gyilkosnak, az árulónak, a kéjencnek, a zsugorinak a lelki állapotját éppen úgy a magamévá teszem, mint a szenvedőét, a kétségbeesettét, a haragos bosszúállóét. Ilyenkor, ha a családom tagja, vagy a legkedvesebb barátom háborgat is, rosszul esik; lehet, hogy akkor éppen zsarnoki kedvemben talál, indulatos vagyok, vagy elérzékenyülök, a könnyekre fakadásig; vagy az egekben járok és gyönyörködöm. Egy ajtónyitás, s az egész hangulatnak vége van. Újra kell kezdeni.”

A tengerszemű hölgy e műhelynyitó epizódját Erzsike haszonleső udvarlójának (az elbeszélő „vetélytársának”) látogatása zárja rövidre. De az idők közötti ugrással egy nem kevésbé tanulságos reflexió kapcsolódik hozzá. „Most már megvallhatom őszintén. – Én nagyon szerettem magamat. Most már elmondhatom: – nincs vetélytársam. – Úgy szerettem mindig az egyedüllétet. Úgy el tudtam beszélgetni mindig magam magammal. – Kerestük egymást. – Mindig volt mit beszélnünk egymással. – Hitet, reményt, bizodalmat kölcsönöztünk egymásnak. Az Én az Énnek. Néha meg is hasonlottunk egymással. Valami elhibázott dolog. – Mindig én voltam a hibás; ez a húsból, csontból álló Én; ez az éhező, élvhajhász, hiú önhitt Én; az a másik volt az igazságában. Kibékített magammal. Az volt a tanácsadóm, a mulattatóm, a szükségben megsegítőm; – az ítélő bírám!”

Az írás tehát nemcsak a képzelet-kiteljesedés, de az önismeret nélkülözhetetlen eszköze is. Afféle terápia (amilyen az olvasás). Be nagy szerencse, ha valakinek „gyógyszer” az, ami sokaknak – sajnos – szenvedés! Ez volna a jó zárszó, ám a regény vallomásossága követeli még egy epizód felidézését. Az ifjú író úgy áll ellen a csábításnak, hogy a szigeti kunyhóba érkező Erzsikének – aki elmondja, hogy ördög és angyal is lehet belőle, s az csupán a férfitól függ, mivé válhat – az egyszerre valóságos és fiktív Jókai hitvesi hitvallását adja elő.

„Akit én szeretek, az nekem nem rabnőm, hanem királynőm lesz. Én boldogságomat nem lopom, de kivívom. – Én annak, aki az én lelkemet megérti – ahogy a gazdagok gyöngyökkel, gyémántokkal árasztják el kedveseiket – én annak a feje körül glóriát fogok köríteni. – Az én hölgyemet tisztelni kell az egész világnak, – de legelöl nekem.”

Olvassák el (vagy olvassák újra) A tengerszemű hölgyet (is)!