Kedvenc könyvem volt, és ma is gyakran forgatom Lénárd Sándor Völgy a világ végén című kötetét. A magyarázat egyszerű: sok mindent, egyebek mellett bölcsességet tanultam a tizenhárom nyelvet beszélő polihisztortól, költőtől, írótól, műfordítótól és a kiváló zeneértőtől, aki egy időben a világ végén, a dél-brazil őserdő szélén meghúzódó házában talált otthonra, és itt gyógyította a betegeket. Az író így jellemezte a környezetet: „Jó helyen vagyok, mert bőven jut abból a jóból, amit az ipar nem termel, hanem pusztít: a csendből”.
Hogy mi az élet zenéje? – kérdezhetik, és így felelhetünk rá: a csend. „A csend csupa hang, ha érted ezt a néma jelbeszédet” – állította a 16. század legnagyobb lírikusainak egyike, az olasz Tasso. Napjaink neves olasz operaénekese, Andrea Bocelli így vélekedett: „Még a legszebb zenében is ott van egy kis csend, pusztán azért, hogy tanúi lehessünk a csend fontosságának.” A zenében a szünet (a csend) is a zene teljes értékű része, nélküle csak hangzavart észlelnénk.
A csöndnek is van visszhangja, méghozzá zengzetesebb, mint bármilyen hangé. A színészkirályról, Latinovits Zoltánról tudvalévő, hogy versmondásában tudatosan át akarta menteni a hétköznapi élet természetes hanglejtését, hangsúlyait, szüneteit. Lehet, hogy a csendnek nagyobb hatalma van, mint a szavaknak? Vannak helyzetek, amikor úgy érezzük, hogy felülmúlja a szavakat, és fegyverként tekinthetünk rájuk. Annyi bizonyos, hogy jobbnak tetszik az üres szavaknál. De az is igaz, hogy nagyobb fájdalmat okozhat, mint a legnagyobb lárma. Sokat elárul valakiből, hogy képes-e megbirkózni a kínos csenddel. Az emberi érintkezés során a tragédia nem akkor kezdődik, amikor a szavakat félreértik, hanem amikor a szótlanságot nem értik meg.
Manapság mindenki sokat beszél és beleszerelmesedik a szavakba. Sokkal előbbre tartanánk, ha megtanulnánk némelykor hallgatni.
A csendek hasonlatosak egymáshoz és mégsem. A körülmények, a helyszínek, az érzelmek, a sugallatok különbözőképpen hatnak ránk. Különbség van ugyanis a templomi csend és a temető csendje, a könyvtár és az operáló orvos, a gyűrűt adó vőlegény némasága és a természet csendje (például a csendes eső) között. „Csend előz meg minden nagy eseményt – írta Szobotka Tibor –, csend van, mielőtt a karmester beint a pálcájával, csend van, mielőtt a bíró kimondja a halálos [az életfogytiglani] ítéletet, csend van, mielőtt a nő megígéri, hogy holnap feljön a lakásodra.”
Kétségtelen, hogy a legnagyobb események nem életünk leghangosabb óráiban születnek, hanem a legcsöndesebb percekben. Gondolkodni és elmélkedni is csak úgy lehet, hogy ha az ember magába mélyed. Gárdonyi Gézától való a következő mondat (nem pontosan idézem, de a lényeg ugyanaz): „Kérem az urakat, hogy kettő és három óra között ne zavarjanak, mert akkor én gondolkodni szoktam.” Nemcsak gondolkodni, hanem figyelni is valójában csak a zajtalanságban lehet. „…nyugalom kellene, béke, csend, / de itt visszhangzol, idebent” // agyamban és véremben”– írta A megszállott című versében Szabó Lőrinc.
Bertrand Russell brit filozófus szerint a boldog életnek bizonyos fokig föltétele a csendes élet, mivel az igazi életöröm csak a csend és a nyugalom atmoszférájában tud megfoganni. Ebben a mondatban benne van, amit minden honfitársamnak kívánok: sok csendesség megélését.